Itt élek egy országban, amiről azt gondoltam: ez a hazám! Része vagyok, mert itt születtem, mert ennek a nemzetnek a nyelvét tanultam anyámtól. Mert ebben az országban neveltem gyerekeimet, ezt az országot támogatom az adómmal, ennek az országnak a közösségéért próbálok tenni több-kevesebb sikerrel.
De anyák napja tiszteletére a héten azzal kellett szembesüljek, hogy én csak egy „kettessel kezdődő” szánalomra méltó vagyok (egy igazi hívő nem csupán cölibátusban él, de még a nő szót sem veszi a szájára!), aki – mint kiderült – ráadásként nem is része a nemzetnek!
Mindezt a harminc éve szabad országgyűlés elnöke jegyezte meg, (akiről fenti mondatai kapcsán újfent eszembe jutott a Jó reggelt, Vietnám! című film egyik történelmi idézete) tehát bizonyára igaz, és nem is venném a bátorságot – öt év szabadságvesztés terhe mellett – hazugnak nevezni a tisztelt ház elnökét.
Ha viszont tényként fogadjuk kijelentéseit, akkor bizonyára ő egy másik nemzetről beszélt! Talán lemaradtam a hírről, mikor átnevezték az országot Agyarországnak, és a hasonló hangzás miatt ezidáig nem tűnt fel ez az apróság… Pedig észre kellett volna vennem, hiszen mindenhol azt tapasztalom: emberek egy jelentős része – különös tekintettel a kormány tagjaira – mintha egy másik országban élnének! Hiszen folyton azt hallom, hogy szárnyal a gazdaság, miközben az országot járva éhes, ellátatlan, alultáplált gyerekeket és idősöket találok. Az indikátorként használt euró árfolyam – amelyről egykor ellenzékiként azt mondta a mostani kormány, hogy a 274 forint elérését a miniszterelnök-csere oldaná meg – most már a 370 forintot is megsimogatta, amit rá lehet fogni a vírus okozta válságra, de sajnos már legalább öt éve nem volt 300 forint alatt… Mindemellett romokban az egészségügy, az oktatás, a jogrend, és mindaz, amitől egy ország élhető lenne, miközben a kommunikáció a csapból is – mert lassan az is kormányszócsővé válik – azt harsogja, hogy itt minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meglehetünk elégedve!
Ráadásul az elmúlt napok kommunikációja folyamatosan azt üzeni, hogy itt mindenki csak hálás lehet, és senki sincs egyedül, miközben én emberek ezreiről tudok, akik még megnyugtató szó helyett is csak hasraütés-szerű, átgondolatlan intézkedéseket kapnak egy világot sújtó vészhelyzetben, támogatás helyett!
De így már értem, már minden világos! Ha én a hangoztatottan sok szép és jó ellenére azt tapasztalom, hogy napi 16-20 óra munka mellett nemhogy nyaralást, de szabadnapot se nagyon engedhet meg magának az ember… hogy a vészhelyzethez nem kell vírus, elég, ha kilyukad egy cipő… hogy a "teli tank" az valami különleges kiváltság lehet, akárcsak az ehető minőségű zöldség és hús, vagy a betegnek a gyógyszer – akkor én tényleg egy párhuzamos világban élek! És Kövér László nagyon helyesen látta, hogy már azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, de biztosan nem vagyok része az ő nemzetének!
Ez azért nagy megkönnyebbülés, mert bevallom, eddig kicsit frusztrált ez a helyzet. Most azonban már majdnem jó! Talán még az a pici apróság zavar, hogy az én személyi igazolványomba és anyakönyvi kivonatomon egyértelműen a „magyar” szó szerepel – tehát ők élnek Agyarországban. És szó se róla: azért ott az ellenzék is tud foguk fehérjét villantva vicsorogni! Csak amíg ők ott szájkaratéval vívják az illiberális demokráciát, addig mi – földi halandóként napvilágot látott magyarok – itt maradtunk vezetés, érdemi kormányzás nélkül, abban a bizonyos gyorsan száguldó gazdaság autójában! Lassan valaki elkaphatná a kormányt, mert rohadtul közeleg a szakadék – és tartok tőle: abba a magyarok és az agyarok is vérüket hullajtják majd!
Boldog anyák napját!
