Rendkívüli helyzet van – hirdette ki a kormány! Nem akarok róluk beszélni, mert az egészség nem politika kérdése kéne legyen! Nem akarok vádaskodni, hogy ha előbb hozzák meg ezeket az intézkedéseket, akkor most 0 – azaz nulla – lehetne a fertőzöttek száma, hiszen minden eddig ismert esetet megakadályozhatott volna. Ezek most nem számítanak! Egy dolog számít: minél hamarabb, minél kisebb testi-lelki-anyagi károk mellett eljutni a végére…
Mert igen: egyszer ennek is vége lesz…
Most azonban nyakig benne vagyunk, és rajtunk is múlik, hogy meddig kell kitartani! De úton-útfélen azt látom, hogy mindenki kijátszani próbál jó magyar szokás szerint, és mindenki „dafke” alapon fújja a magáét, legyen az hétköznapi ember, vagy bármely színekben lévő politikus – és ez biztos, hogy nem vezet jóra!
Ne gondolja bárki, hogy ebből jól jöhet ki! Lehet, úgy tűnik: a boltosok talán aratnak – de ez csak múló pillanat, mert az embereknek nincs tartaléka, hamarosan nem fognak tudni vásárolni! És csak remélhetik, hogy nem fajulnak el a dolgok odáig, hogy a kormány – ebben a helyzetben megteheti –mondjuk lefoglalja a készleteiket a karanténban lévő emberek ellátására.
Nem szeretnék most kormányfő lenni! Elsősorban azért, mert minden áldozat, minden kár az én lelkemet terhelné, akár tisztába vagyok vele, akár nem! Minden döntés engem terhelne, és ez nem az a helyzet, amikor jó döntéseket lehet hozni. Könnyű például azt követelni, hogy zárják be az iskolákat, és van is benne ráció: hiszen a gyerekek hordozhatják a vírust, és pluszteher a tömegközlekedésben, és a tanári kar veszélyeztetve van – de ugyanakkor: a szülők, tanárok kiesnek a munkából, a nagymamák veszélyeztetettek, nem jó ötlet rájuk bízni, és nincs garancia arra, hogy egy-két hét múlva vége az egésznek, sőt! Könnyű a határokat lezárni akár, de a zárt határ emberek megélhetését és az amúgy is ingatag gazdaságot is sújtaná! Szóval nem egyszerű!
Magam is drágán fizetek a járványért: a zenekarom épp turnézott, és nagyszabású koncertre készült, sokszázezres költségvetésünk úszott el a semmibe! A rendezvényeimet – ami az egyik fő munkám lenne – tucatjával mondják le. A másikban még dolgozhatok, de ha bedőlnek a cégek, mint 2008-ban, akkor nem lesz kinek könyvelni… Három gazdasági ág, ami személyesen érint, és abból kettő totálisan taccsra téve, a harmadik inog – hogy lehetne így tervezni bármit is? Miközben a költségeink nem csupán megmaradnak, de még emelkednek is?
Igen, ez a bizonytalanság nem csak minket, de mindenkit felemészt! És a legrosszabbnak a tehetetlenség tűnik benne… Csakhogy nem vagyunk tehetetlenek!
Tudomásul kellene venni, hogy ez egy ideiglenes állapot, ami veszélyes, de ez nem azt jelenti, hogy jön a vírus és „mindmeghalunk”. Sokan vannak, akiken szinte tünetmentesen átszalad, vagy legfeljebb némi influenza-szerű tüneteket produkál! De nagyon sokan – mai adat alapján 70ezer környékén – már meggyógyultak, csak ezt nem szokták annyira reklámozni. Nem félni kell, főként nem rettegni, hanem józan paraszti ésszel végiggondolni, mit tehetünk saját egészségünkért, családtagjaink biztonságáért! Ez, és csakis ez most a legfontosabb! A ránk erőltetett pánik csak ront a helyzeten, és mindenki ész nélkül csinálja a hülyeségeket, kockáztatva ezzel a sajátján kívül mások egészségét, és potenciálisan gátolva azt, hogy ez a rémálomnak is beillő helyzet mielőbb véget érhessen!
A szívem szakadt meg, amikor a zenészeimnek meg kellett mondanom, hogy a több hónapnyi, évnyi munkájuk gyümölcsét most a korona vírus kebelezi be… De megtettem, és tudom: jön majd folytatás, akkor is, ha elölről kell kezdenünk szinte mindent. Tudom, mennyire nehéz… Rajtuk kívül négy gyerekem és két unokám egészsége és biztonsága azonban sokkal fontosabb, minthogy azt nézzem, hogyan játszhatnánk ki a törvényeket, amelyek – jók vagy rosszak – de azt szolgálják: vége legyen!
Ne a dafkét, ne az ellentmondást keresse egyikőtök se! Sem a vírus, sem a „szövődményei”, a kialakult patthelyzet nem ismer pártszíneket: csak viszi, ami vihető. Jobbról, balról, szépeket, csúnyákat, okosakat, butákat! Ne a különbséget keressétek, mert az most nem előre visz: csak együtt lehet érdemben tenni azért, hogy mielőbb vége legyen! És csak egy dolgot tehetünk ezen kívül: az alapvető szabályokat betartva vigyázunk magunkra és a családunkra! Erre koncentráljunk minden erőnkkel, és ne arra, hogy milyen nemzetiségű a beteg, vagy hogy a kormány, avagy az ellenzék a hülyébb… Most nem ők az ellenség, hanem a vírus, és ha nem erre koncentrálunk, mi magunk válunk azzá!
Nézem a családomat és a zenészeimet, látom mellettük a barátaimat, az ismerőseimet… Csak remélem, hogy mielőbb visszatér az életük a régi kerékvágásba. Csak remélem, hogy mind ott lesznek. De ez nem a kormányon, nem az ellenzéken, nem a valláson, az állampolgárságon múlik elsősorban, hanem rajtunk, mindannyiunkon! Hogy képesek vagyunk-e ezeken a dolgokon túllépve, józanul előre nézni és tenni, amit tenni kell!
Én nem bízok a politikusokban, egyikben sem. De önmagamban igen, és a szeretteimben is. És ha már ennyit beszéltem a zenekaromról, akkor az egyik dalukkal zárnám soraim:
Bármi történt: reggel felkel a Nap
Rajtad múlik: kelj fel! Rázd meg magad!
Menj tovább az úton, bárhogy is fáj…
Rosszat mindig jó követ – de akarnod: muszáj!