– Mit rinyálsz? Azt írsz, amit akarsz… – vágják időnként a fejemhez, ha meg merem kérdőjelezni a szabadság, a demokrácia jelenlétét. Márpedig ez gyakorta megesik, az idézet azonban a legenyhébbek közül való, minden jelzőtől megcsonkítva, pedig igen választékosan szoktak megnevezni…

Igazuk lenne?

Szeretném hinni, hogy igen! Hogy tényleg csak én látom rosszul, hogy én túlzom el! Hogy csak az én hülye elveim – mely szerint nekem ne mondják meg se jobbról, se balról, hogy mit gondolok a dolgokról – tartanak vissza attól, hogy egy szerkesztőségben ülve püföljem a billentyűzetet, és nem az, hogy ma nincs ilyen szerkesztőség. Készséggel elfogadnám, hogy én írok bénán, és ezért jelennek meg úgy általában az 500. olvasás után azok az egyébként bizonyára kedves, jóakaró emberek, akik rendre utasítanak, hogy micsoda népellenes, nemzetromboló görény vagyok, és minek él az ilyen egyáltalán… Szeretném egy pillanatra elhinni, hogy ez mind igaz, és ők a jók, és én meg itten csak károgok, mint egy hülye…

Csakhogy: nem megy!

Nem megy, mert azt látom, hogy lassan senki nem meri az arcával, nevével vállalni a véleményét! Mondjuk az engem bírálók sem, de ez nem érdekel. Az érdekel, hogy valóban jogos a félelem, mert ha vállalod a véleményed, amely épp ellentétes az aktuális fuvallattal, akkor te ellenséggé válsz. Innentől kezdve a kisboltban a csúnyább húst kapod, a rohadtabb zöldséget, és ez a szerencsésebb helyzet, mert boltot könnyebben vált az ember. Munkahelyet már nehezebb, márpedig az állásodat kockáztatod, ha a véleményed nem csak eltér a főnöködétől, de még hangot is adsz neki! A nőgyógyász az erkölcsöd kéri számon, a tanár az ideológiát... De nem kell ehhez politika, mindegy, hogy jobb, vagy bal, néha elég egy Pride, egy focicsapat, egy vallás, vagy épp a menekültkérdés… Ha hangod eljut a főnökig – jó eséllyel kereshetsz másik munkahelyet!

Tegnap egy városnév mögé bújva valaki összefoglalta az elmúlt öt év – vélt vagy valós – disznóságait. Senki nem erősítette meg, senki nem cáfolta – mindenki csak azt vetette a szemére, hogy „ja, hát arctalanul pofázol itten”! Kisváros… bennfentesnek tűnő információkkal – vajon meddig maradna a helyén névvel és arccal? És bár őt emeltem ki, naponta futok bele hasonlóba – pontosabban már csak ilyenbe!

EZ lenne a szólásszabadság?

Ahol nem merik leírni, elmondani, felvállalni az emberek még a legszűkebb közösségben sem a véleményüket? Ez lett a nagy rendszerváltásból, aminek az útlevélen kívül a szabad véleménynyilvánítás volt az egyik legsarkalatosabb eredménye? Ezt az eredményt ünnepeljük? Ez az a szabadság, amiért odaadtuk a gulyáskommunizmus által nyújtott létbiztonságot? Tudom, tetszettünk volna forradalmat csinálni...

Barátom – médiában dolgozik, eddig legendásan nagyhangon politizált – ma keserűen legyintve mesélte, hogy Puzsér után most a herevasalással „elnépszerűsödött” Berki készül a főpolgármesteri székbe. Döbbenten hallgattam, ahogy kifejtette, már mennyire nem is érdekli ez a viccdömping, amit politikának hívnak…

Ezúton üzenem neki, és mindenkinek, akinek „elege van”: pont EZ volt a cél! Elunni, belefásulni, nem foglalkozni vele! Lehetőleg félelemből, vagy akár közönyből – mindegy, mindkét esetben jól manipulálhatókká vállunk, alacsony kockázati tényezővel fűszerezve… Nincs ezzel baj talán, valamikor 56 után is hasonló zajlott le, ennek köszönhetően váltunk a legvidámabb barakká! Talán most is vetnek még valami koncot – legalább papíron, ahogy szokták…

Csak kérdezem: akkor hova a fészkes fenébe lett az az ünnepelt szabadság?