– Idén kihagyjuk a húsvétot! – jelentettem ki fennhangon. Gyerekeim nagyrésze távol, unokáim is csak virtuálisan lehetnek jelen. Másikfelem dolgozik, az Egyszem Itthonmaradottamat hat lóval sem tudnám elvonszolni a számítógéptől. Magamnak? Magamnak sosem csinálok semmit…

Nagyszombaton is inkább csak a költészet napját ünnepeltem kissé sajátosan: székembe kucorogva egy pohár eperborral a kezemben eleinte verseket hallgattam, majd – nálam ez elég egyértelmű folytatás – Hobo dalait hallgattam. És igyekeztem azt tenni, amire másokat is biztattam: hagytam, hogy a zene minden porcikámat átjárja!

Aztán valahonnan megcsaphatott a sonka illata, mert irgalmatlanul megkívántam – és hirtelen elkezdett hiányozni… Eleinte tényleg csak a sonka hiányzott, amit a helyzet miatt idén nem vettünk. És mert nekem van a világon a legjobb pasim, a vasárnapi munkából egy darabka sonkával tért haza! (Húsvét vasárnap este! Még hogy nincsenek csodák…) Pillanatok alatt odaraktam főni, és élveztem, ahogy a jellegzetes sonkaillat beteríti az otthonunkat! Persze, annak a vízben kell kihűlnie, de sebaj: tettem mellé tojást, torma van itthon, egy kis paradicsom is – reggel készítek hidegtálat! Úgyis az az aktuális feladatom, hogy megtanuljam: néha nekem is járnak dolgok talán… legalább ezúttal nem a locsolók eszik meg a legjobb falatokat!

Aztán reggel kiderült, hogy friss zsömle csak annyi van, ami reggelire el is tűnik egy kamasz bendőjében… Öltözzek fel és menjek vadászni kenyeret? Van itthon élesztőm (nem csak most, általában van), nekiálltam és már nem csak húsvéti sonkám, hidegtálam, de húsvéti kalácsom is lesz!

Tojásokat igaz, csak a lábamra festettem… de a rendhagyó helyzethez ennyi bőven elegendő, és a virtuális húsvéthoz még jobban illeszkedik, mintha valódi tojásokat pingálnék!

Eszembe jutnak korábbi húsvétok – rohanás, takarítás, vásárlás, mit főzzek, mennyit vegyek, hova dugjam… - és mosolygok: mindig tudtam, hogy tudni kell elengedni, ahhoz, hogy valaminek részese lehessek – de nem gondoltam, hogy ez még a húsvétra is igaz.

Hosszú évek óta először nem szedtem elő a díszeket. Korábban sem a divat miatt tettem, egyszerűen: szeretem az aranyesőt, mert olyan, mintha a napot hoznám be a házba. A barkát, mert ennél jobban semmi nem illusztrálja az egyszerűség nagyságát és a pillanat múlandóságát. A tojások ezerféle színét, amelyben egyszerre van élet, tradíció és elfogadás. Idén ezek most dobozban pihennek… mégis azt hiszem: az egyik legvalódibb ünnep lett az elmúlt időkben, hiszen nem kívül, hanem belül lett feldíszítve az életem!

A semmiből született, nem akartam, ezért az enyém lett, nem külsőségekben, hanem bennem, a lelkemben van, születik belőle valami, él bennem egy ideig – és hitet ad abban, hogy lesz feltámadás!

És mert úgy érzékeltem, nem vagyok ezzel egyedül: reményt ad egy jobb világra, mikor vége lesz ennek a helyzetnek...