Biztos bennem van a hiba! Én, aki tudok örülni egy napnyugtának, egy szép virágnak vagy egy érdekes formájú fának az út mentén, aki örül minden gyermeki mosolynak – nem tudok örülni, ha kap tízmilliót egy óvoda…

Nem megy, és kész!

Tisztába vagyok vele, hogy mekkora szükségük van rá, hiszen naponta járom az ország óvodáit, és bár Kispest intézményei a többséghez képest kifejezetten jól ellátottak, azért ott is bőven van helye a pénznek! Már csak azért is, mert arrafelé is temérdek a látszatintézkedés, még ha ebben a kérdésben az a kőbányai bölcsőde viszi is el a pálmát, ahol a lépcső életveszélyes, de szuper műfüves focipályájuk van – mert arra bőséggel akad támogatás…

Nem, nem tudok örülni tízmillió forintnak…

Mert az első – végtelenül cinikus, már-már bunkó – reakcióm az volt, hogy „és a gyerekek élnek még?” – és én nem vagyok ilyen, és nem is akarok ilyen lenni! De ezt hozta ki belőlem az a hír, mely szerint – hmmm, mondjuk úgy, finoman – az emberbarátságáról és jótékonykodásáról kevésbé ismert török miniszterelnök feleségéről szóltak. Pedig még az is lehet, hogy ő vétlen, nem is sejti, milyen a férje... akinek emlegetéséről nekem nem a kispesti óvodások, hanem elsőként szíriai gyerekek jutnak eszembe. Gyerekek, akiknek nincs hova hazamenni, mert a házuk romhalmaz. Nem tudnak leszaladni élelemért a sarki boltba, mert nincs sarok. És a romok közt turkálva nagyobb esély van egy bomba, mint egy labda felfedezésére… amitől vagy van még apja-anyja, hogy megvédje – vagy már nincs!

Persze, ez csak az első gondolat, ami eszembe jut erről a jótétnek beállított lélekről, de azért – ha tovább gondolok rá… Nem, akkor sem a kispesti gyerekek jutnak eszembe, hanem azok a török gyerekek, akiknek apja vagy anyja valamelyik helyi börtön politikai fogjaként próbálja átértékelni az életet…

Úgy kell nekem, francokat törődőm egy idegen ország – jó, százötven évig itt voltak: szinte testvéri nép! Mondom: biztos én nem tudok semminek örülni… – szóval egy másik ország sajtószabadságával nem kellene foglalkozzak, az az ő bajuk! Megvan nekünk a magunké… Mármint bajunk, mert sajtószabadságunk csak kissé korlátozottan, de az egy másik történet!

Nem tudok örülni, még akkor sem, ha tudom, testvérvárosi kapcsolat okán jött az adomány, nem is a kétes hírű miniszterelnök, hanem a kedvesen mosolygó felesége hozta, és az a polgármester közreműködött benne, akit sokadjára is megválasztottak, valószínűleg jól végzi a dolgát.

Örülnöm kéne… Kell az a pénz, jó helyre megy, lesz helye! Kedves gesztus…

De akkor erősíteném azt a hitet, hogy gyerekek vére, emberek élete lemosható azzal, ha időnként zsebbe nyúlva látványosan szórunk némi jótékony aprót – és nem, én ennek soha nem fogok örülni!

A hiba biztos bennem van…

Utóirat: a mi miniszterelnökünk azt nyilatkozta a találkozó végén, hogy ő bizony nem engedi, hogy tiszteletlenül bánjanak egy ország első emberével, mert milyen ország lennénk, ha hagyná… Nem is tudom: talán kérdezzük meg a kurdokat, de akár a norvégokat is – mert ez a tisztelet mostanában valahogy csak a török és az orosz miniszterelnöknek jár, pedig emlékeim szerint van még pár ország a térképen…