Minden évben elhangzik a kérdés, és minden évben kétféle reakcióval szembesülök a válasz után: vagy az egyetértő megkönnyebbülés, vagy a szimpla döbbenet… Pedig a válaszom csupán egy határozott „nem”. Amiben az az igazán poén, hogy ha igent mondanék, akkor is ez a két reakció lenne, csak fordítva. Tényleg ennyire kettészakadt az ország, már ebben is?

Nem megyek a Pride-ra, annak ellenére, hogy – aki ismer, tudja, ezért meglepő távolmaradásom – alapvetően én egy elfogadó ember vagyok. Nem okoz problémát, hogy kedveljek valakit, elismerjem tevékenységét akkor sem, ha szöges ellentétben látjuk a világot. De ha nem kedvelem, akkor sem keresem a különbséget, hogy bánthassam! Egyébként sem kedvelni kell mindenkit, hanem elfogadni létjogosultságát! Hogy ő is ember… bármit hisz, tesz, vagy nem tesz, de legfőképp: bárhova született. „Belül minden ember piros” – talán Lennon gondolata volt?

Nem, nem megyek a Pride-ra! Nem megyek, mert azt gondolom, ahhoz, hogy az embert lássam bárkiben, ahhoz nem a Pride kell, hanem a szemébe kell nézzek. Nekem ennyi is elég… És innentől nem a szexuális irányultsága, a politikai hovatartozása, a vallása, a nemzetisége határozza meg számomra, hanem az, hogy mit tesz, mit gondol, mit érez. És ehhez – vagy ezért – nem kell utcára vonuljak, mert számomra ez az alapértelmezés. És ezen nem tud változtatni sem kampány, sem pénz, ez az enyém, a részem, a szabadságom része!

Még azt is nehezen viselem, ha engem fényképeznek – azt kifejezetten utálnám, ha mindenütt önmagam jönne szembe velem, ugyanazt fújná, ugyanazt tenné… Ez én vagyok, egyedi, az élet egyetlen ilyen pillanata. Te pedig egy másik. Sok dologban hasonlítunk, sokban különbözünk. Ez adja azt a hihetetlen sokszínűségét a világnak, amihez nem kell kisajátítani a szivárványt, mert még abban sincs elég szín hozzá. Szerintem… Hogy Lennon gondolatainál maradjak:

„Nincs szükséged kardra, hogy a virágokon átvágd magad!”

Hát nem megyek! Azért sem, mert álszent dolognak tartom. A szexuális hovatartozásom egyedül rám tartozik. Jó, esetleg a partneremre, de abszolút az intim szférám része. Nem érzem úgy, hogy az utcán kéne megküzdenem a szexuális életem szabadságáért, mert egyelőre a hálószobámban még viszonylag kevés dolog van szabályozva… Azt meg még egyetlen munkáltatómnak, tanáromnak, üzleti partneremnek sem kötöttem az orrára, hogy én oda kivel vonulok vissza, és mit csinálok vele! Mindezt egy olyan országban, ahol egy egyedülálló anya nem vehet magának cigarettát, mert a gyereket azért csak nem hagyhatja kint az utcán… Úgy érzem: kicsit át vagyunk esve a dolgokkal a ló másik oldalára!

Igen, tudom: egy jó randevúhoz az előjáték ott kezdődik, hogy az ember elmegy a kedvesével sétálni, moziba, vacsorázni… És igen, tisztába vagyok vele, hogy mennyivel nehezebb, ha történetesen úgy hozta a sors, hogy ez a kedves azonos nemű! Csakhogy azt gondolom: jó érzésű, az embert tisztelni tudó közegben ez nem okoz problémát. Ugyanakkor mindig lesznek, akik szerint „ezek csak mocskos buzik”, aminek természetesen azonnal hangot is adnak. Jobb esetben – mert sajnos másra is képesek, különösen, ha többen vannak! Hogy a nemlétező felsőbbrendűségüket akarják ezzel megmutatni, vagy épp saját vágyaik elnyomása nyilvánul meg így – nem tudom, és nem is érdekel. Mert abban biztos vagyok: lehet akárhány Pride, bármilyen mozgalom, ezen nem fog senki változtatni! Ez róluk szól, belőlük fakad. És vörös posztóként tekintenek mindenre, ami egy kicsit is az elfogadás felé hajlik…

Az elfogadóknak nincs szüksége egy ilyen felvonulásra, hiszen nyitott kapukat döngetne. Az elutasítóknak azonban olaj a tűzre! Hergeli, uszítja őket. És ráadásul többségében úgy érzik, most már ez mindennek a teteje, és tenni kell ellene… És tesznek! De nem csak a Pride-on dobálva, hanem a hétköznapokon is. A vérmesebbek még küldetéstudatot is gyártanak hozzá: meg kell védeni a világot! És minél hangosabban próbálod lenyomni a torkán (igen, merthogy az önjelölt szabadságharcosok között is bőséggel akad, akik nem annyira elfogadóak, ha más véleménnyel találkoznak), annál erősebben próbálják megmenteni a világot!

És akkor itt álljunk meg egy pillanatra! Sem a szex, sem a homoszexualitás nem újkeletű dolog, létezik, mióta világ a világ. Az elmúlt párezer évben megvoltunk Pride nélkül, de ettől akár még lehetne is, persze. Csak csendben megjegyzem, hogy ha visszapillantunk a világra, akkor mindig volt valami, amit zászlóra tűztek a hatalmasok. Eleinte csak kereszténynek kellett lenni, majd jöttek az izmos izmusok… amik az elmúlt száz évben már kifejezetten fegyverré váltak. Valamiért mindig küzdöttek: hol a feketék, hol a nők egyenjogúságáért… hogy csak a két kedvencemet emeljem ki, különösen most, amikor a Csernobil sorozatot azért kritizálták, mert nem szerepel benne fekete bőrű ember, és amikor az immár egyenjogú(?) anya 8-10 óra munka után vezeti a háztartást, és próbálja egyre kisebb sikerrel összetartani a családot… No igen, az a bizonyos ló és a másik oldal! 

Természetesen nem arra akartam rávilágítani, hogy ezek a mozgalmak rosszak, hanem hogy egyrészt nem feltétlenül vezetnek célhoz (pláne, ha azt sem tudjuk, mi a cél), másrészt – és legfőképp – azt akartam megmutatni, hogy ezek a gerjesztett dolgok valahogy mindig ugyanarról szólnak: egyetértőkre és ellenzőkre osztva a társadalmat egymás ellen uszítva harcolnak, miközben a gerjesztők súlyos milliárdokat tehetnek zsebre a „nemes harc” érdekében(?), akik ráadásul szabadon tehetnek bármit. Nos, igen: az „oszd meg és uralkodj” elve sem újkeletű, csak épp már sokkal kifinomultabb módszerekkel befolyásolják, manipulálják az embereket…

Ezeken azonban én aligha fogok változtatni. Így a lényeg, hogy nem, én nem megyek a Pride-ra. Nem szeretnék részese lenni a hergelésnek, és nem szeretem azt sem látni, amikor a szabadság átmegy anarchiába. A „megtehetem, mert szabad vagyok” felemelő érzése sosem lehet azonos, és nem is keveredhet a „majd én megmutatom, hogy ezt is megtehetem, mert nekem mindent szabad” lealacsonyító mozgalmával. Így vesztődik el az az esszencia, az a varázs, amely miatt évszázadokon keresztül érezték az emberek: a szabadságért harcolni kell, de akár meghalni is érdemes…

És pont ezért támogatják ezeket a mozgalmakat világszerte. Ezeket, és még véletlenül sem azt, hogy az embert lássad! Nem azt, hogy a másik embernek is épp úgy jár a szabadság, mint neked! Hogy te vagy a világ közepe – de csak a te életednek… Jogod van – és egyben kötelességed – embernek lenni, emberhez méltóan élni, és ezt a jogát mindenkinek tiszteletben tartani. Még akkor is, ha ne ért veled egyet…

Ettől – és nem a szivárványtól – lesz színes a világ…

Szerintem!