Én csak élni szeretnék! Lehetőleg a saját hazámban… Élni, és nem csak túlélni!

Azt azonban nehezen tudom életnek hívni, ha napi 12-16 órányi munkával is csak annyit lehet elérni, hogy fedél van a fejed felett és esetleg étel az asztalon. Nem vitatom, hogy ezek az élet alapszükségletei közé tartoznak, mégis: emberi életnek azért én kicsit többet tekintenék…

Mindenek előtt – ha már jövedelmem egy jelentős részével hozzájárulok – szeretném, ha némi létbiztonság venne körül. Ehhez márpedig nemcsak a megélhetés szükséges, hanem például a tudat, hogy ha épp munkaképtelen leszek valamiért, akkor lesz orvos, aki meggyógyít, de közben sem halok éhen. Sőt, gond nélkül ki tudom váltani a gyógyszeremet! De – hogy ez a kellemetlen állapot minél kevesebbszer forduljon elő: még egészségesen el tudok menni két-három hét szabadságra, megengedhetem magamnak heti rendszerességgel a sportolás “luxusát”, és az élelmiszerüzletekben nemcsak a legolcsóbb szemetet vásárolhatom meg vacsorára. Olykor elvihetem a családomat egy étterembe, egy múzeumba, megvásárolhatom a kedvenc írom frissen megjelent könyvét… És főként: nem esek pánikba, ha egy cipő elszakad, vagy szétmegy a konyhában a csap!

A szaporodás iránti vágy elvileg belénk van kódolva, mégis az a minimális önrendelkezés megadatott, hogy dönthessünk: élünk-e vele, vagy teszünk ellene... De itt megint csak nem a politika hívószava lesz a mérleg nyelve, hanem az a létbiztonság érzete, amely mellett – a fentieken túl – tudhatom, hogy az utódaim felkészítése az életre biztosított: van hova hazavinni, biztonságban tudhatom, amíg dolgozom, és van, ahol/akik megtanítsák írni-olvasni és más hasonló dolgokra.

Azt gondolom, ezek a vágyak messze nem a luxust idézik – mégis a családok többségének elérhetetlenül távoli… Jól van ez így?

Tüntetünk a rabszolgatörvény ellen, amelyet a kormány demagóg dumájánál csak az ellenzék hasonló, csupán ellentétes előjelű prédikációja ködösít jobban, és közben senki nem foglalkozik a lényeggel: réges régen rabszolgák vagyunk a saját hazánkban, és minden törvényünk, szokásunk ezt erősíti!

Közben szép lassan elcsörgedezik mellettünk az Élet folyama, amely végén mikor elérjük a beteljesedést: pont ugyanolyan porrá vagy hamuvá változunk át, mint az életünket törvények keretébe záró politikusok, mint a milliárdosok, mint a migránsok, mint a bűnözők... – mint bárki más, akiket hol zászlóra, hol képernyőre tűznek! Legkésőbb ott és akkor egyenlővé leszünk velük, ha tetszik, ha nem!

De: nem lehetne addig élni egy kicsit? Keresni azt, ami többé teszi a lelkünket – ha másért nem: mert hátha az valóban túléli földi pályafutásunkat?

Nincs ehhez jogunk? Vagy mi magunk mondunk le róla?

Tényleg arról kell szóljon az életünk, hogy ki mikor, kivel, mennyiért – és közben még miből lehetne nekünk picit több? 

Tényleg jó, hogy elhitetjük gyerekeinkkel – akik majd a mi öregkorunkról gondoskodnak – hogy az okostelefon minősége fontosabb, mint a családi vacsoráé? 

Kavarodnak bennem a gondolatok, és kavarog a gyomrom is azon, amikkel naponta szembesülök: törtetések, önző indulatok mellett hagyjuk, hogy biodíszletként bánjon velünk a mindenkori kormány, és a valódi szabadság kivívása helyett elvtelen politikusok szólamait üvöltjük embertársaink képébe, személyeskedő, ölre menő viták közepette, csak mert az másképp meri gondolni a világot – amelynek így is, úgy is: ugyanaz a végállomása!

A ránk kényszerített nyomorúság okán már pár forintért lemondunk elvekről, gondolatokról, önrendelkezésről...

Ez lenne az élet lehetősége a modern rabszolgaságon túl?

"Anyám, én nem ilyen lovat akartam..."