Valamikor a rendszerváltás (vagy mi) környékén azt csiripelték a madarak: egy jó menet a kocsisoron 3000, de gumi nélkül 5000 Ft-ba kerül - orvosi kezelés nélkül. Nos, ha valami fejlődött kis hazánkban, akkor az kétségkívül ez az árfolyam, hiszen – akciósan, csak itt, csak most, azaz kb 5-6 év alatt – három alkalom gumi nélkül akár 35 milliót hozhat a konyhára!

Igen, kurvák lettünk a saját országunkban, vagy legalábbis annak néz minket a miniszterelnökünk. Csakhogy ez a mesterség nem csupán arról híres, hogy ősidők óta része a társadalomnak, hanem a vele járó szövődményekről is, hogy a stricik természetrajza helyett most csak a nemi bajokat említsem hirtelen… Márpedig nemi vagy sem: baj az bőven van!

Mert ugye: rendben, dugjunk egy jót, és – ahogy egy „magunkfajta rendes hazafi”-től elvárás – szüljünk is két-három, esetleg négy gyereket szegény államnak. Ne kalandozzunk most el a filozófia azon kérdésein, hogy az utódok nemzése és az erről való döntés két ember legnemesebb feladata, avagy állami előírás kell legyen – csak simán szüljünk!

Csakhogy itt máris belefutunk az első problémába: ha eltekintünk most az otthonszülés vitatható lehetőségétől ehhez ugye kellene egy kórház! A kórházban esetleg lehetőség a vizsgálatokra, no meg: orvosra, szülésznőre, nővérre, betegszállítóra… Ne adja az ég: működő koraszülött osztályokra! Tudom, Nagy Feró  – és néhány kormányalkalmazott – szerint minden rendben van az egészségügy terén, de sajnos a (bizonyára rosszul megválasztott) barátaim és a saját tapasztalataim nem ezt mutatják… Persze biztos, én vagyok rosszindulatú, tehát lépjünk is tovább a lényegre: éljen az újszülött! Igen, most már bébikötvénnyel is jutalmazzák érkezését, ami ugyan csak arra jó, hogy cserébe születésétől fogva legyen kötelezett az adóazonosítóra, hiszen kamatozgat és az jövedelem. És most inkább hagyjuk, hogy egy baba születése, akárcsak szimplán a kelengye megvásárlása mekkora terhet ró egy családra – aki próbálta már, az úgyis tudja, aki nem, az el sem tudná hinni…

Lényeg, hogy itt a kölyök, de kell(ene) mellé egy védőnő, egy gyerekorvos… Ja, és nem mellesleg: temérdek pelenka – csakhogy elszakadjak attól a ténytől, hogy a magyar egészségügy jelenleg sem rendszerében, sem létszámában nem alkalmas a gyermekvállalásra! A pelenka és a bébiétel azonban nem kormányprogram, hanem olyan tényező, amely a kisded szemszögéből nézve (egészen jól hallhatóan előadott) jogos követelés, melyet nekünk, szülőknek haladéktalanul teljesíteni kell! Méghozzá a föld alól is akár, lopva-csalva-hazudva, ha kell, de azért mégis leginkább pénzért adják őket számunkra. És – ha az ember nem a kormány családtagja, akkor – bizony keményen dolgoznia kell a parkolóban eldobható pelenkáért. Is. S bár meggyőződésem, hogy a jelenleg hatályos gyermekvédelmi törvény több sebből vérzik, azt azért talán biztosítja, hogy egy pár hónapos gyereket büntetlenül ne hagyhassak otthon egyedül…

Márpedig a nagyszülők szerencsére korán halnak (megtakarítva így a nyugdíjterheket), így jobb híján bölcsődébe kell vigyem a jövő szavazóját! Szerencsére most már hallottam, hogy végre temérdek fog épülni – csak azt nem tudom, hogy gondozónő és dadus hiányában ki fog ott majd benne vigyázni az én gyerekemre... Mert valahogy csak ki kellene termeljem a törlesztőrészletet, hogy ne kerüljünk az utcára családostul és persze a baba egyéb igényeit is… Persze ezt a kérdést akkor is feltehetem majd, ha óvodás lesz a csemete: ez a probléma ott hatványozottan jelentkezik, pedig óvodába járni most már kötelező! Miközben már nem a kis lurkóknak, hanem az óvónéninek is könyörögni kell, hogy minden nap bejárjon, és lassan már ő is sírva lépi át reggelente a küszöböt...

Merészség lenne azt mondani, hogy bezzeg majd az iskolában harmonikusak lesznek végre a hétköznapok: a túlhajszolt tanárok egy képtelen, de kötelező tanterv alapján – kötelező, ámde használhatatlan könyvekből –próbálnak gondolkodó lények helyett kicsi zombikat nevelni. A közép- és felsőoktatás dolgaiba már bele se mennék, egyrészt mert a legtöbb családnak úgyis elérhetetlen, másrészt mert az onnan kikerülő “végtermék” a munkaerő piacán egy képzetlen, használhatatlan, ámde a munkáltatók által megfizethetetlen réteget eredményez – az üdítő kivételek pedig jellemzően már külföldön fejezik be tanulmányaikat… és meg se gondolják, hogy hazajöjjenek!

Hogy a gyerek költsége – különösen, ha több is akad belőlük – ebben az első 18-20 évben mekkora tételre rúghat, azt a Jóisten sem tudhatja… Jó, a miniszterelnök talán – ebből is látszik, hogy ő felette áll! Én is felneveltem  ugyan négy gyereket, de sosem éreztem késztetést, hogy összeadjam, mennyire rúghat akárcsak a szakkörök, sporteszközök díja, igaz: én botor módon a saját örömömre – és költségemre – szültem mind a négy kölköt! (Nem is igen kaptam semmit Állambácsitól, pár megalázó helyzeten kívül.)

Most végre még nekem is jut a zsírosbödönből: elvileg nem kell többet személyi jövedelemadót fizetnem! Akkor se, ha megtehetem... Én meg itten hálálkodás helyett azon gondolkodom, hogy ezekből az egyéb csudaizgalmas lehetőségekből bezzeg csak akkor részesülhetnék, ha további négy gyereket is összehozunk otthon. Nem mondom, jól jönne végre egy kis támogatás, szó se róla – és már épp terveztem a kiságy helyét (merthogy az is kell hozzá), amikor végiggondoltam: nem vagyok-e mégis kicsit öreg hozzá… Talán nem nekem szól a támogatás, én már leírható vagyok az ötödik X hez közeledve. De ha már itt tartunk:

Egy egyetemista – életmódja, vagy egyéb lehetőségei alapján – aligha dönt a gyerekvállalás mellet, inkább egy másoddiplomára szavaz, ha teheti! Addig se kell szembesüljön a világ dolgaival! Majd a harminc magasságában esetleg elkezd párválasztáson gondolkodni, és ha elcsábul a Kormány (ágyba)hívószavára, akkor még a negyven előtt összejöhet a harmadik puja. Hogy ezek után majd milyen karrierbe tud még belekezdeni, amely borítékjában számottevően jelentkezik a megspórolt SzJA?!? Hát... esetleg elmehet kormányszócsőnek...

De visszatérve: lehet tényleg én vagyok igazságtalan, meg önző is, és talán a gyerekeimet segíti majd ez a sok szépen csengő lehetőség...

Mondom: talán! Mert melyik pályakezdő fiatal rendelkezik olyan jövedelemmel, olyan hitelképességgel, hogy mind ezeket a támogatásokat igénybe vegye?!? Az enyémek sajnos nem… Pedig nem panaszkodhatnak: mindegyik azt csinálja, amit szeret. De ne térjünk el a tárgytól, maradjunk csak a támogatásoknál: van-e köztük valódi segítség, vagy szimplán egy pénzügyi intézmény promóanyaga az oly sok családot felemelő hitelek lehetőségéhez? Nekem erősen ez utóbbira hajaz, vagyis nem elég, hogy kurvának néz minket az állam, és az asztalunkra is hitelből tenné a pénzt… – de ráadásul nekünk kell visszafizetni! Már ha valaki – a saját barátikörükön kívül – véletlenül felveheti!

Beszélhetnénk még arról, hogy az önálló életüket megkezdve azért ők még a mi gyerekeink maradnak, és hogy ez a tény azért hatással van továbbra is a pénztárcánkra – de ne akarjunk túl sokat: mi emberek, szülők eddig sem számítottunk, miért pont most lenne másképp?!?

Szabadság – én nem pont ilyennek képzeltelek, bár végül is: még én dönthetem el, hogy kivel, mikor és mennyiért… de a többi kérdést lassan már –  bocsánat, de – baszhatjuk!