…ezt kívántam, mindenkinek – a Facebook emlékeztetője szerint – pontosan hat évvel ezelőtt. Karácsony lévén ma sem mondhatok mást: mindenkinek nagyon boldog ünnepeket kívánok!
De egy pillanatra elgondolkodtatott a kép, amely hat éve született… Emlékszik még rá valaki? A heteken át tartó őrületnek, amelyet minden évben eljátszunk, hogy minden rendben legyen a Nagy Napon: van legalább egy kicsi emlékmorzsája benned? Tudod még, kivel töltötted, mit találtál a fa alatt és te kinek mit csempésztél oda?
Vagy már a tavalyi ünnepet is a feledés útjára bocsátottuk?
Én emlékszem, de könnyű nekem: akkoriban beteg voltam, és azt – meg még egy-két rákövetkezőt – az a tény határozta meg, hogy „ki tudja, lesz-e még közös karácsonyunk…”
Lett! Itt vagyok, és szerencsére többé-kevésbé itt vagyunk mindannyian, legalábbis a szűkebb családi körből. A karácsony tervezésénél már nem a „mivanha”, hanem egy szép karácsony utáni vágy játszott főszerepet – no meg: hogy férjen bele az örökké szűkös idő- és a piszkos anyagiak soványka keretébe…
Barátaink közül azonban vesztettünk el néhányat… és sajnos odafent mintha egyre jobban fiatalítanának: kegyetlenül korán ragadták ki őket közülünk. Nem akarok ünneprontó lenni, de többségük aligha úgy szervezte a tavalyi karácsonyt, hogy ez lesz az utolsó… Pedig: ez lett! És korai távozásuk talán elég indok lehetne arra, hogy megtanuljuk: minden pillanat múlandó, és nem tudhatjuk, mikor ér véget közös utunk…
Milyen jó lenne, ha minden karácsonyt olyan meghitten élnénk meg, mintha ez lenne az utolsó? Mi lenne, ha minden napunkat úgy töltenénk, hogy ha tényleg ez lenne az utolsó, akkor se rossz szájízzel hagyjuk itt földi létünket?
Természetesen nem arra gondoltam, hogy mostantól mindenki halálfélelemtől sújtva töltse napjait… Épp ellenkezőleg! Arra bíztatok mindenkit, hogy éljen! Hogy érezze magát minden pillanatban a lehető legjobban! Hogy ne szabjon magának olyan gátat, amely felesleges, és talán még valódi okát sem ismeri… És ami még fontos: ha menni kell, hát megyünk, nem tehetünk mást! De mennyivel jobb lenne úgy elmenni, hogy tudod: biztosan megölelted szeretteidet, hogy elmondtad nekik, mennyire fontosak számodra, hogy bocsánatot kértél, amiért megbántottad őket, hogy megittad azt a tejszínhabos kávét, hogy megkóstoltad azt a különleges ételt, hogy nem robotolni mentél be a munkahelyedre, hanem hogy élvezhesd a munkád gyümölcsét – és még sorolhatnám…
És ha a közös ünnepek nem arról szólnak, hogy „sorbanállás, rohanás, nagytakarítás, mégegyajándékkkell”, hanem hogy együtt vagyunk, hogy közösen jól érezzük magunkat – mert ki tudja, mit hoz az élet: lesz-e még rá alkalom!
Nem mellékesen: a rákészülés fontos, az se baj, ha lehetőségeinkhez képest megadjuk a módját, hiszen ettől lesz különleges a pillanat, de mi lenne, ha nem kényszer, nem a rálicitálás a tavalyi vagy a szomszéd karácsonyára – hanem egy olyan pillanat megteremtése lenne a cél, amelyre hat év múlva is szívesen emlékezünk majd vissza…
