Kacagó gyerekhangra kaptam fel a fejem… Hat-hét éves gyerekek szaladgáltak és bohóckodtak két-három esztendős társaiknak, néha egyet-egyet ralizva a kisebbek babakocsijával. Bevallom: felüdülés volt ez a zaj, afféle zene füleimnek a nagyváros hangzavarában…

Nézem a boldogan szaladgáló gyerekeket, akik – úgy tűnik – a világ minden tájékán egyformák! Ők ugyanis egy „Tranzit” felirattal ellátott helyen szaladgálnak a pályaudvar parkolójából elkerített részen, vagyis bevándorlók, menekültek, migránsok, vagy ki tudja, még minek kell nevezni őket! Azt sem tudom, honnan jöttek… Szíriából? Szerbiából? Vajon mi elől menekültek? A nyomor vagy a bombák elől? Mennyit láthattak hazájukból? Mennyit fogtak fel a menekülés veszélyeiből? Mennyire fognak emlékezni belőle, ha végre új otthonra lelnek? És addig mi vár még rájuk, mit kell még kibírniuk?

Cikáznak a fejemben a kérdések és a gondolatok, és közben nem értem: hogy képesek ilyen körülmények között erre az önfeledt kacagásra? Mi a titkuk? Vagy kölyökként elég egy babakocsit toló verseny, hogy mindenről megfeledkezzünk? Milyen kár, hogy ezt az önfeledtséget nem lehet átmenteni felnőttkorra…

Nem itt kéne lenniük, és talán nem is itt akarnak lenni – de ez van: jelenleg itt várják sorsuk folytatását. A köztévé már nem is mutathatja a gyerekeket, nem szabad megenyhülni menekültkérdésben – csak az publikus, ha valaki épp fenyegetően viselkedik. Most ez a trend…

Talán igazuk van: ez itt a mi hazánk, és itt is annyi épp a baj… igaz, erről már nem divat beszélni, de bizony a saját gyerekeink, felnőtteink között is bőven akad, aki éhezik, akinek nincs otthona, akinek menekülnie kell. És sokan – egyre többen – menekülnek is, más országokban próbálnak létbiztonságot teremteni.

Mégis – pont ezért – mert itt is épp elég rossz a helyzet… egyetlen pillanatra gondoljunk bele: mi késztethet egy apát, pláne egy anyát, hogy otthonukat, családjukat félredobva, mindent hátrahagyva összecsomagolja gyerekeit, hogy a tengeren életüket kockáztatva egy pályaudvar parkolójában várják a folytatást…

Nem örülök, hogy itt vannak… Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a gyerekek nem fegyverrel mászkálnak, és nem menekülnek, hanem labdáznak, és iskolába járnak, vagy épp babakocsival raliznak! És igen: lehangoló, és kellemetlen ez a helyzet mindenkinek. Ahogy sokan a magyarokat is bécsi hattyúevőként tartják számon: akad köztük olyan is, aki fittyet hány minden törvénynek vagy szabálynak. Ahogy tőlünk is a jómódúak és a haszonlesők indultak elsőként útnak, meg azok, akik a hatóság elől menekültek…

Van, aki ereje felett is próbál segíteni nekik – és van, aki legszívesebben fegyvert ragadna ellenük! Az egész média róluk szól lassan, velük, és a különböző álláspontokkal van tele az internet, a közösségi portálok. Csak egy dolgot hajlamos mindenki elfelejteni: hogy emberekről, életekről, sorsokról beszélnek… Nem kell szeretni őket, és nem a mi feladatunk a segítség sem, erre megvannak a megfelelő szervezetek. Ha valaki mégis ezt szeretné – akár hite, akár lelkiismerete miatt – az a saját döntése, senkinek nem kötelező! De bármely országból, bármilyen kultúrából érkeznek is ők: azon a tényen nem változtathat semmi, hogy ők is emberek! És ez nem a mi döntésünk…

És persze azt se felejtsük el: lassan mindenkinek él külföldön rokona és barátja… Pedig itt – ha nem is könnyű az élet – legalább nem lőnek ránk!