"Magyarkodni" - az elmúlt évek egyik legérdekesebb új szava... Tarsollyal, meg Árpádsávokkal felvértezve hirdetni az igét (amely ráadásul alapvetően egy cselekvést kifejező fogalom lenne) - ez ma nagyon "menő".

A tiszta, érthető magyar beszéd, a magyar nyelv helyesírása már nem feltétlenül tartozik az elvárások közé… hát persze, hiszen a "magyar" az rovásírást szívott magába az anyatejjel… minden más csak árulás!

Én ezt meg is értem, vagy inkább elfogadom: nem egyformán látjuk a világot, rendben! Amíg nekem nem akarja valaki megszabni, hogy mit gondoljak és érezzek, addig én is tiszteletbe tudom tartani, hogy más-más értékrend határozza meg az életünket!

Csendben nyugtázom, hogy áruló vagyok, hogy pufajkás, meg zsidóbérenc, és még a jó ég tudja mi - igazából nem érdekel, mert azt gondolom, hogy a tetteim, a gondolataim határoznak meg, és nem az, hogy ki mit mond vagy gondol rólam. Nem vagyok magyar szívű… Hát rendben!

De hol van ez a magyar szív, amikor például a világhírű magyar kajakosoknak kéne szurkolni? (És itt a kajakosok helyére bátran írhatnék még sok-sok sportágat!) Vagy legalább az eredményről számot adni? Hirdetni a dicsőséget a tényleges teljesítmény után?

13 magyar érem… 8 arany és 5 ezüst! Míg mások a brazil-hollandnak vagy a német-argentinnak szurkoltak. Én büszke vagyok erre a 13 éremre, legalább annyira, mint arra, hogy Géza apánk mit tett vagy nem tett 986-ban… Már csak azért is, mert ez garantáltan 13 érem Magyarország neve mellett, míg ősi nagyjaink cselekedeteinek tényét kissé homályosítja az idő és az érdek! Még 1956-ról is háromféle verzióba tanultam hivatalos tananyagot - pedig az mostanában volt a Honfoglaláshoz képest…

Büszke vagyok, amikor nem azt kell olvasnom, hogy a magyar politikusok, celebek, már megint mit cselekedtek botrányosan, hanem azt, hogy Magyarország – most épp a kajak-kenu EB kapcsán – az éremtábla tetején áll! Nem az én érdemem, de az én hazám – ha úgy tetszik, és én így látom – dicsőségét hirdetik! És igen, büszke vagyok a gyerekeimre, a zenekaromra… akik ugyan tőlem függetlenül érték el helyüket, s remélem, még haladnak tovább – de mégis: kicsit hozzájárultam érdemeikhez talán.

És – rossz szokás, de – elsősorban arra vagyok büszke, amit én értem el, a fejemmel, a két kezemmel… mert az az én teljesítményem! Nem sok. És nem biztos, hogy minden tettemre büszke volnék, de kevés a szégyelleni való, szerencsére.

Arra, hogy mit tettek honfoglaló őseink... Hogyan írtak, mit ettek… Hogy Mátyás király az Igazság Bajnoka volt, vagy egy keménykezű zsarnok? Hogy Kossuth a XIX. század legmeghatározóbb politikusa volt-e, avagy sikkasztó – nem tudom, de mert már semmi sem maradhatott hiteles körülöttünk, lassan már nem is érdekel. (A mai viszonyokat figyelembe véve: a kettő egyébként sem zárja ki egymást!)

Kell a történelem, a múlt ismerete (és tanulsága!), hogy helyes irányt vehessen a jövőnk! De élni itt, a mában kell… Itt és most kell döntéseket hozni, véleményt alkotni, teljesítményt felmutatni! És itt kéne észrevenni, ha valaki(k) csodálatos, példaértékű teljesítményt tudnak felmutatni! Például a hazai viszonyok mellett képesek úgy felkészülni egy EB-re és úgy evezni, hogy ezért 8 aranyérmet, és mellé még 5 ezüstöt is kiérdemeljenek, és ezzel a legeredményesebb országként zárják a versenyt.

Még ha nem is olyan izgalmas, mint a labdarúgó döntő…