Cikáznak fejemben a gondolatok… Értem én, hogy ismét megetették a magyar embereket, és valami látványos csinnadratta mögé bújva – minden előzetes nélkül – létrehoztak egy szerződést, amely tele van titokzatos, megkérdőjelezhető, ámde unokáink életére is kiható dolgokkal. Igen, én is követelném a számonkérést, a magyarázatot, a lehetséges jogorvoslatokat, a megfelelő tájékoztatást és a felelősöket. Mert tudni szeretném, mire megy el a befizetett adóm, biztos, hogy lesz-e áram jövőre is, és hogy meg is tudom majd fizetni! Tudni szeretném, hogy az oroszok ismét már a spájzban vannak-e, avagy tervezhetek-e baráti látogatást biztonságosan Paks környékén.
Nem vagyok azonban naiv: pontosan tudom, hogy minden kérdésre lehet kitérő választ adni, avagy őszintének tűnő blablával elterelni a figyelmet róla – feltehetően senki nem fog kiállni és azt mondani: gyerekek, ez egy szar döntés, valamint drága és veszélyes – de nem volt jobb ötletünk!
Azt hiszem, pont ezért nem érzek én késztetést, hogy követeljem a válaszokat, és azért sem, mert a szerződés megköttetett, eső utáni köpönyeg volna minden. (Persze: jó lenne az illetékesekre rápirítani, hogy ez többet ne fordulhasson elő, csakhogy ennek az esélye… Mondjuk, hogy nulla!)
Az emberek többsége is érzi, tudja, hogy bűzlik itt valami – ezért néhányan (egy kis ellenzéki biztatásra még néhányan) azt követelik, hogy írjanak ki erről a kérdésről népszavazást!
Most talán hagyjuk, hogy ebben az országban mekkora esély van élni a demokrácia eszközeivel, hogy mekkora esély van, hogy az ország első embere nyíltan felvállaljon egy „bocsi, tévedtem”-et, vagy hogy milyen jogi lehetőséget teremtene egy aláírt megállapodást követő népszavazás eredménye… Ezekről is el lehetne persze gondolkodni, és a magam részéről meg is teszem, de aligha fog bármi változni mostanában.
Engem most leginkább az érdekel, hogy tegyük fel, győz a demokrácia, van elegendő aláírás, és akkora a kampány, hogy a kormány kénytelen fejet hajtani, és kiírni a népszavazást! (Rendben, elismerem – ehhez kell némi fantázia már… de tegyük fel, sikerül!)
Honnan fogja Józsi bácsi és Juliska néni tudni, hogy kell-e ez nekünk, hogy milyen veszélyeket rejt magában, hogy milyen anyagi vonzatai lehetnek akár a számlán, akár a fizetendő adókban, hogy milyen hatással lesz mindez ránk, és a következő generációkra… egyáltalán: mi alapján kellene nekik mindezt eldönteniük? Tegyük fel, hogy mindketten abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy bár nyugdíjasok, de eljutottak az érettségiig, ami a generációjukban sajnos még keveseknek adatott meg. Melyik tantárgy volt, amelyik felkészítette őket erre? Vagy hol tudnának – akár ők, akár bárki más, a szavazók közül – utánanézni, hogy miről is kell egyáltalán dönteni, és a döntési lehetőségek milyen következményekkel járhatnak?
Tartok tőle, hogy sehogy… és az egyetlen opció a válaszra az lesz, hogy „ez a fiú nagy kópé, de tudja, mit csinál” – legyen az a kormány vagy az ellenzék embere – és annak igénye szerint szavaz. Hát – ezért aligha kellene elkölteni további pármillió forintot… Különösen azért, mert – lássuk be – az ellenzéknek sem az igazság, a nyilvánosság vagy az etikus mód a célja, hanem csupán az, hogy keresztbe tegyen a kormánynak! Őket sem a szakmai szempontok vezérlik, hanem az ellentmondás ténye!
Hogy ki fogja az emberek érdekét képviselni? Kellő szakértelemmel, objektíven, meg egyéb mesebeli tulajdonságokkal felvértezve? No, erről kéne egyszer egy népszavazás! Ami – elvben – április 6-ra már ki van írva, gyakorlatban sajnos attól tartok: nem szerepel majd ilyen az étlapon… (Ettől még tessék elmenni, és szavazni a kisebbik rosszra, mert minden kihagyott szavazat kettőt ér a másiknak!)