Van, aki ezt talán furcsának tartja, hiszen a legtöbb ember számára fájdalmas veszteséget jelent ez a hely. Nekem azonban nem az elmúlást, hanem a végtelen nyugalmat jelenti. Csendet, virágokat, törődést…

Szeretek sétálni a sírok között, találgatni, ki rejtőzhet a feliratok mögött. Furcsa módon nem a halálukat, hanem az életüket próbálom megfejteni.

Csak azt nem szeretem, amikor halottak napján mindenki megszállja, valami eszement kötelességtudatból… Remek üzletet nyújtva a virágárusoknak és a mécsesek forgalmazóinak. Bevallom, hányingerem van attól a tülekedéstől, ami ilyenkor ott megy, és ami a legkevésbé sem szeretteinkről, vagy a megemlékezésről szól. De ennek is megvan a szép része: ha ilyentájt az ember elhalad este a temető mellett, napokon át különleges látványban részesülhet. Mintha ezernyi tündér hordozná körbe a lámpását, vagy szeretteink ünnepelnének a túlvilágon, és annak szűrődne át a fénye.

Az én nézeteim szerint halottaink bennünk élnek tovább, egészen addig, amíg emlékezünk rájuk. És nem hiszem, hogy erre egy külön napot kell kijelölni. A temető csupán földi maradványaikat őrzi.

Halottak napján a gyertya mellet talán meditálni kellene, elmerengeni egy kicsit a gondolaton. Mert úgy tűnik, kifejezetten rossz a halálhoz való viszonyunk, pedig – bármily fájó is szeretteink elvesztése – születésünk pillanatától az egyetlen biztos pont életünkben, hogy egyszer elmegyünk!