Az ember sürög-forog, tesz-vesz, közben – legalábbis a világnak ezen a részén – szinte kifogyhatatlanok vagyunk a panaszáradatból.

Van gond, bőven – nem is vitatom… A pénz kevés, a főnök hülye, a gyerek pimasz, a szomszéd meg egy állat! Órákig tudunk mesélni róla, mennyi sérelem ér minket nap mint nap.

Aztán egyszer csak jön egy üzenet: egy barát válságos állapotban van! Nem, ez nem a világválság, ez nem egy pénzzel megvehető, kiváltható dolog, nem arról szól, hogy valami éppen nincs – hanem arról, hogy vége!

Arról, hogy nem az az élet nagy küzdelme, amíg kitalálod, miből vásárolj holnap a közértbe, hanem az, ha nem tudhatod, hogy egyáltalán lesz-e még holnap… Amikor nem is sejtheted, hány nap adatik még meg? Hogy képtelen vagy eldönteni, magadnál tartsd még egy kicsit szeretted, mert többé nem lesz alkalmad így együtt lenni vele - vagy elengedd, hogy ne nyúljon tovább a szenvedése...

És az a küzdelem, amikor állsz némán, és attól szenvedsz, hogy segítenél, de nem tudsz. Csak tehetetlenül veszed tudomásul az ő szenvedését.

Ezek azok a harcok, amiket nem lehet megnyerni, amikből nem lehet jól kijönni, nem lehet megúszni! Nincsenek kiskapuk, protekció – csak a rideg tények. Miközben tudod már, hisz tapasztaltad: hülyeség, hogy az idő majd enyhít, legfeljebb idővel megtanulsz együtt élni a hiányával.

Egy élet, amely jelenleg épp feladni készül a harcot, hogy megtanítsa az itt maradóknak: a harc maga az élet. És arra is, hogy ha néha feltekintenénk a hétköznapok súlyosnak tűnő terheiből, akkor talán jobban megtanulnánk értékelni a pillanatot, amelyben élünk, megtanulnánk örülni annak, hogy létezünk – és talán még a problémák sem tűnnének olyan súlyosnak.

Feladta, vagy csak belefáradt – esetleg ennyi adatot neki… Nincs jelentősége! Egy élet, ami nélkül szegényebb lett volna a világ. És én is.

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.