Na most van elegem! Szó nélkül tűrtem, hogy a vírus – és az ellene hozott intézkedések – egyetlen pillanat alatt szétbarmolják nehezen felépített életemet! Némán vettem tudomásul, hogy mivel nem vagyok sem képviselő, sem focista, így semmiféle segítségre nem számíthatok, ismét egyedül kell megoldjam a túlélésünket – megszokott dolog!

A jó ég tudja még meddig tartó „átmeneti időre” vállaltam más munkát – felmérve a lehetőségeimet (van autóm, szeretek vezetni) és a megváltozott igényeket (sokan nem mernek kimozdulni) – új szolgáltatásom ételek házhoz szállítása lett. Csináltam már, szeretem, jó vagyok benne, fizetnek érte…  Mindenkinek jó, probléma megoldva!

Használom a szájmaszkot is, bár nem értek vele egyet! Erre minden (tudományos!) okom megvan, de van, ahol előírás és főként: vannak megrendelők, akiket megnyugtat az a tény, hogy használom! Hát legyen… A megrendelő szent számomra: ő fizeti a lakásom és a kenyerem!

Ma azonban dél felé járt már az idő és még nem ittam semmit. Pörgött a munka, a kocsiban fülledt meleg, ráadásul benyeltem valami nyárfaszöszt is – szinte fuldoklottam a szomjúságtól! Rohanás közben elmartam egy üdítőt és a mozgólépcsőn igyekeztem meghúzni, mielőtt nagyobb baj lett volna belőle – nem mellékesen éveken át voltam kiszáradva egy betegség kapcsán, kicsit jobban oda kell figyeljek az ilyesmire mostanában is…

Épp kezdtem magam jobban érezni a hűvös nedű hatására és pont felértem a mozgólépcsőn is, amikor egy ismeretlen fehéringes alak rám ripakodik:

– Azonnal vegye fel a szájmaszkot!

Nem tudom ki lehetett, csak az ingjéből és a stílusából tippelek, hogy esetleg valami biztonsági főmuki talán. Persze, az is lehet, hogy csak egy szimpla őr, bár azoknak van egyenruhája – nem tudom, nem mutatkozott be! Nem mondta, hogy ő kicsoda és milyen jogon utasít rendre, de mert én ott egy céget is képviselek, igyekeztem a lehető legudvariasabb hangomon felhívni a figyelmét, hogy tudom a szabályt, de épp iszok, amit a szájmaszk egy picit megnehezítene…

– Inni nem kötelező! Szájmaszkot viselni kötelező!

Nos, én viszonylag toleráns embernek mondhatom magam, azt hiszem. Tisztességgel felneveltem négy gyereket, végzem a dolgom, újra és újra felállok, ha épp elüt az élet, alkotok, társadalmi munkát végzek, próbálok hasznosan élni. Elfogadom, hogy vannak szabályok akkor is, ha nekem azok épp nem tetszenek. Elfogadom, hogy vannak helyzetek, amiket az élet kihívásként elém vet. Elfogadom, hogy sokan, sokféleképpen látjuk a világot, és ettől még nem hazudik senki, csak más az értékrendünk!

De nem fogadom el, és nem is tűröm el, hogy egy jött-ment idegen nyilvánosan kioktasson, rám parancsoljon, és olyan helyzetbe hozzon, mintha ötévesen épp elcsentem volna a boltban egy csokit! Nem követtem el semmi rosszat: inni próbáltam, hogy megelőzzem a rosszullétemet! Mellesleg tőlem két méterre ezt elég sokan megtették, hiszen ott volt az éttermi rész... Az én üdítőm azonban valamiért zavarta! Esetleg szólhatott volna normálisan, figyelmeztethetett volna, ha valóban ez a munkája... de ő inkább leüvöltötte mindenki előtt a fejem, mert szerinte inni nem kötelező!

Nem, ezt még akkor sem tűröm el szó nélkül, ha maga a biztonsági őrök atyaistene állt előttem, avagy bár az egész üzletközpont igazgatója!

Én ugyanis ott lehettem vásárló (hiszen vettem üdítőt), lehettem szolgáltató (onnan szállítottam), de biztos, hogy ember voltam! Lehet akár azon is vitatkozni, hogy jó vagy rossz ember, ezúton is bocsánatot kérek: ennek végeredménye nem érdekel! Az azonban igen, hogy amíg valaki egy üzletközponthoz tartozik, ahova emberek járnak, de nem képes látni az embert, annak ott semmi keresnivalója! 

Szívem szerint most azt mondanám, hogy mostantól teszek rá, hogy mi az előírás, és – ahogy egyébként nagyon sokan teszik – nem viselek maszkot! Csakhogy azok az emberek, akik általam várják az ételüket, azok jó részének ez fontos! És mert én látom bennük az embert, fel fogom továbbra is tenni a maszkot! Mert ők sokkal fontosabbak számomra, mint egy idegen, akinek pont én kellettem, hogy valakin kiélhesse vélt hatalmát…