Este kilenc is elmúlt, mindjárt végzek! Ülök az autómban, meglehetősen elégedetten, hátradőlve várakozom: hátha lesz még valami feladat! Szégyen, nem szégyen: jó érzéssel tölt el a helyzet, hiszen már felidézni sem tudok minden alkalmat, amikor egyetlen pillanat alatt lettem megsemmisítve, de ezúttal is felálltam! Aki a halálát is túléli, attól ez jogos elvárás: kezdeni kell valamit az ajándék idővel… Bevallom, azért néha én is  érzem, hogy ez így baromi fárasztó, azonban az a tény, hogy újra és újra képes vagyok rá – az nem is olyan rossz érzés!

Kissé önelégült gondolataim közepette neszezést hallok – Talán egy macska! – gondolom magamban, hiszen a hatalmas parkolóban egyedül foglalom a helyet. De a zaj forrása nagyon is kétlábú: egy hajléktalan épp a McDonald’s szemeteséből próbált ételhez és italhoz jutni.

Teszi mindezt a járvány utáni első „szabad” napon!

Tény, hogy a hónapokig tartó bezártság után hirtelenjében kiszabadult emberek tisztességgel megrohamozták a végre üzemelő étterem teraszát, amit a szemetes is jól jelzett: szinte folyt ki belőle a különféle zacskók, dobozok, poharak tömkelege…

Már látványnak is iszonyat, amit cseppet sem szépít meg a „végre újra szabad” érzése, inkább azt üzeni: a karantén alatt nyomokban felbukkanó emberi értékek exponenciális sebességgel tűnnek el a semmibe…

Hogy mennyit tud erről az az ember, aki ebben a szemétdzsungelben ételt és italt próbál magának keríteni – nem tudhatom. Szerettem volna megszólítani, de nem mertem! A várakozási időmnek nem én szabtam meg a végét, és tudtam, ha elkezdek vele beszélni, hiába csipog majd a telefonom, hogy mennem kell! És ráadásul azt tapasztaltam: vékony jég itt a segítő szándék, hiszen érdemben nem tudsz tenni, és bár általában jónéven veszik, ha valaki véletlenül még észreveszi bennük az embert – az ilyen szélsőséges helyzetekhez nem szeretik a közönséget! Márpedig guberálni nem egy felemelő érzés, mégis lehet (álszent módon) egyfajta sajátságos kincsvadászatként tekinteni rá, és néha talán valóban felbukkannak kincsek is a kukák mélyéről! Csakhogy ez itt nem egy szimpla kuka, hanem egy étterem szeméttel vegyített – gusztustalan és nem mellékesen: veszélyes! – mosléka! Ide nem azért túr bele valaki, mert találhat egy számára még megfelelő lábbelit, egy még eladható bizsut, hanem azért, mert rohadtul éhes!

Éhes, és akár ezt is képes elfogyasztani – meg is tette – hogy ételhez jusson!

Európában, Magyarországon, Budapesten… 2020-ban, egy világra szóló járvány után! Egy gazdaságilag szárnyaló országban, ahol „köztudottan” nincs szegénység, mindenkinek jut étel!

Kár, hogy ez az ember nem tudott erről, így elégedetten hörpintette fel valakinek a kóla-maradékát!

Neki senki nem mondta, hogy fel kell állni valahogy… ellenben ő a bizonyíték, hogy a kormány néha igazat is mond: „egy magyar sincs egyedül” – nos valóban! Ő tényleg nincs egyedül! Sok-sok sorstársa van, szerte az országban!