Száz év… Néha dobálózunk vele, de valójában felfoghatatlan időtartam. Az egész világot nézve is csupán néhány embernek adatik meg, hogy átéljen ennyi időt. Hogy sok vagy kevés? Nyilván a tartalom dönti el. De száz gyertya fényében már sok dolgot láthat az ember…
Sokan ma az ország Bálint gazdáját ünneplik, aki ezen a napon lett kereken százesztendős. Azon kevesek közé tartozik, akit ismertsége ellenére a nagytöbbség tisztel és szeret. Magam is boldog évfordulót kívánok neki, remélve, hogy még lesz sok alkalom a köszöntésére, és mindegyiken ilyen elképesztően fiatalos és aktív lesz, sok tudást, tapasztalatot megosztva velünk.
Most mégis egy másik emberről emlékeznék kicsit… Aki szinte pontosan ugyanakkor látta meg a világot, de neki kicsit kevesebb jutott a születésnapokból. Lassan két évtizede, hogy eltemettük, így rá már csak emlékezni tudunk születésének századik évfordulóján…
1919. A háború – akkoriban még úgy emlegettek: „amely véget vet minden háborúnak” – épp csak véget ért, és senkiben fel sem merült, hogy ez megismétlődhet! A magyar híradásokban jellemzően Károlyi Mihály volt főszereplő, de Horthy Miklós is ekkor vonult be fehér lován. A Paramount Stúdió után Charlie Chaplin is megalapította filmstúdióját, Huszka bemutatta a Lili bárónőt, és az MTK hatodjára is megnyerte a magyar bajnokságot. Különleges év lehetett, hiszen olyan embereket hozott közénk, mint Bessenyei Ferenc, Komlós Juci, a már említett Bálint gazda – azaz Bálint György kertészmérnök – és sok más között az én Egyszem Nagyapám.
Még pici gyermekként aggattam rá ezt a nevet, és a kisujjammal mutattam hozzá mindig az egyet. Utóbbit, már nem emlékszem miért, előbbire három nagymama mellett érezhettem szükségét.
Igaz, ő nem lett közismert, de aki csak ismerte, szerette! Aradon született, de végül Budapesten kötött ki. Folyton dolgozott, a horgászat volt a hobbija, de ha kellett, bútort épített, ha kellett cipőt javított, szinte mindenhez értett. Szorgalmas volt, segítőkész, és mindig mindenre volt valami poénja. Mindenből viccet csinált! A vidám embereket pedig mindig kedvelte a környezete, azokban az időkben különösen! Világháborúk, borzalmakkal teli időszakok… Egy forradalom (vagy épp ellenforradalom, esetleg népfelkelés – mikor minek kellett nevezni), Horthy, Rákosi, Kádár… eltűnt barátok, rokonok… éhezés, újraépítés – nekünk csak szavak. Neki és kortársainak az életük része volt! És ő ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – mindig talált valami okot a mókára! Istenem, néha már idegesítőek voltak a viccei - de ez csak azt jelentette: már jobb időket élünk, már válogathatunk a viccekben...
Katolikus papnak készült, de végül mégis inkább családot alapított. Az első gyermeke még a robbanások, lövések közepette született, anyám már „békeidőben”, 1946-ban látta meg a napvilágot. Hogy milyen lehetett akkor két gyerekkel életet és országot építeni – abba talán jobb nem belegondolni…
De nagyapám megoldotta: a Nagyvásártelepről a József Attila lakótelepre költözhetett, a munkahelye – a csepeli Szabadkikötő – innen is a második otthona volt évtizedeken át. Ott voltam a nyugdíjas búcsúztatóján - egy miniszternek is megállta volna a helyét, csak épp: itt őszinte volt a sajnálat. Vissza is ment dolgozni...
Tudom, mindez nem fontos másnak… Nekem ugyan néha ő jelentette a levegőt, de ezt pedig más úgysem érti meg.
Hogy miért írtam le mégis mindezt?
Mert ma – ha a múltról beszélünk – elfelejtjük, hogy emberekről szólunk. Szidunk vagy éltetünk rendszereket, vezetőket, de alig esik szó azokról, akiknek mindezt túl kellett élnie! És közben számtalanszor felépítenie egy jobb országot, és minden alkalommal legalább egy kicsit hinni abban, hogy most majd sikerül!
Tapasztalatot, bölcsességet nem vehetsz pénzért! És a rohanó világot sem lehet megváltani belőle, mert elszalad mellettünk, mire felemelnénk a bankkártyát. Néha olyan jó lenne, ha még itt lennének velünk, de egyre kevésbé tiszteljük őket, egyre kevésbé figyelünk rájuk – miközben egyre kevesebben vannak… már a harminc évvel később érkezettek is sorra távoznak közülünk.
Tudom, ez az élet rendje, de azt gondolom: soha nem volt rájuk ekkora szükség! Rájuk, akik képesek voltak építeni a semmiből, fényt vinni a sötétségbe, alkotni ott, ahol nincs is rá közönség, és legfőképp: élni – és élni hagyni – akkor is, ha ez szinte lehetetlen…
Lenne még mit tanulni tőletek!
Bárcsak a füledbe is belesúghatnám még, és nem csak így kiabálhatnám a világba: Boldog századik születésnapot, Egyszem Nagyapám!
A képek - az egyetlen családi képen kívül - a Fortepan 1919-es gyűjteményéből érkeztek.
