Dél van, most kellene a legvilágosabb legyen, mégis villanyfényből nézhetjük a Nap sugarait elrejtő fekete felhőket. Kiállok a szakadó esőbe, mielőtt magával ragadna a sötétség hangulata és inkább élvezem, ahogy a hűs víz elárasztja testemet, miközben mezítláb tapicskolok a terasz pocsolyáiban... Tökéletes pillanat!

Igen, ez az én világom! Egyesülni a természettel, érezni, hogy része vagyok! A pillanat euforikus érzésében jót mártózom, majd elmerengve nézem, ahogy a hatalmas vízcseppek lezúdulnak. Szinte becsapódnak hajdani társaikhoz a levegőből, hogy aztán együtt növeljék a semmiből született kis tavat a teraszon.

Bámulom a cseppeket, melyek létükkel igazolják, hogy mennyire igaz: minden cseppnek jelentősége, feladata van! Egyetlen csepp is számít, és ez a sok csepp együtt válhat hatalmas tömeggé.

Nézem szél által vezényelt táncukat, ahogy a föld felé tartanak, majd az érkezés pillanatában átöleli őket a többi csepp, hogy részükké válhassanak.

Majd dimenziót váltok: felülről kezdem figyelni az egészet, amint a lezúduló esőcseppek sorra rajzolják koncentrikus köreiket... Hirtelen az jut eszembe: mi magunk is olyanok vagyunk, mint ezek a vízcseppek!

A világnak – a mi saját világunknak – tényleg mi vagyunk a középpontja! De csakis a sajátunknak. Minden egyes cseppnek – aki majd a nagy egész része lesz – megvan a világa, amelynek ő maga áll a közepében. Általa indul, ő rezegteti... Nem dönthet érkezésről, nem dönthet elmúlásról, de amíg jelen van, addig együtt rezeg a saját világával.

Temérdek karika születik egyetlen pillanat alatt, többségük egymástól függetlenül léteznek, nem is találkoznak sehol. Többnyire így olvadnak bele az élet nagy vízébe. De néhánynak megadatik, hogy egymás mellé érkezzenek, köreik – azaz saját világuk határai – kisebb vagy nagyobb részében találkozhatnak, olykor együtt rezegnek tovább. Van, hogy rezgésük segíti egymást, és van, hogy épp ellenkezőleg: kioltják a másikat. Van, hogy nagy felületen találkoznak és akad, hogy csak érintőlegesen.

Talán az a feladatuk, hogy tavat hozzanak létre... hogy segítse, vagy épp fékezze a mellette landoló társát. De talán különcködve egy virágon landol és így lesz része az örök körforgásnak. Némelyik valakinek az orrára cseppenve esetleg elgondolkodtatja őt a létezésről, vagy csak egyszerűen: bőrig áztat az esőben. Nem tudni, tisztában van-e feladatával, vagy csak szimplán beteljesíti sorsát – de egyik sem érkezik feleslegesen!

Az én világomban ezt úgy hívják: tökéletesség! Persze lehet, hogy a te világodban mindez csak ostoba fecsegés... Mégis ez így szép, miközben mindketten cseppként olvadunk bele az élet nagy pocsolyájába!

És még az is lehet, hogy van valahol valaki, aki eközben boldogan tapicskol bennünk és élvezi, hogy létezhet és hogy mi is létezünk!