Hét másodperc! Ennyi állt a rendelkezésükre… Szinte csak egy pillanat, ahhoz is kevés, hogy észre vedd: baj van! Nagy baj…

Hét másodperc! És mire feleszmélnél, már körbevesz a 15 fokos víz bénítóan fagyos ölelése, átláthatatlan sötétsége és az áramlat, amely akkora, mintha az autópályán állva utaznál egy kocsi tetején!

Hét másodperc! És talán még marad annyi időd, hogy még eszedbe jusson: kinek fog fájni leginkább távozásod… Mert életösztön ide vagy oda, minimális az esélye, hogy ezt a kalandot túléljed. Ha szerencséd van, ahhoz is kevés az időd, hogy mindez tudatosuljon benned… 

Lehet hablatyolni mentőmellényről, segítségről... de hét másodperc ezekhez kevés! Így az a hét ember, aki mindezek dacára élve kikerült a vízből  elmondhatja: újból megszületett!

A többiek pedig már egy másik dimenzióból várják talán, hogy a folyó sodrásától málló testüknek az Elemek ereje és a politika mocsara esetleg végre megkegyelmezzen, és – ha már tiszteletet nem sikerült adni – legalább végtisztességben részesülhessenek!

Újabb leckét kaptunk abból, hogy a természetet szabályozhatjuk, de soha nem uralhatjuk! Érdemes lenne végre tanulni ezekből a leckékből, mert az emberiség erősen bukásra áll természetből…

Engem azonban más kérdések is foglalkoztatnak. Szörnyű dolog politikáról beszélni egy tragédia kapcsán, mégis azt gondolom: vannak dolgok amelyek mellett nem mehetünk el szótlanul!

Könnyű ítélkezni, ha nem vagy benne, ha kívülálló lehetsz egy ilyen helyzetben! Lehet felháborodva számonkérni, hogy “miért nem csinálnak semmit”, és válhat mindenki hirtelen a mentés nagy szakértőjévé. És lehozhatja az ellenzék, hogy mindez azért van, mert a “kormány a hibás”, és hogy nincsenek megfizetve az emberek. Ami ráadásul kétségtelenül igaz! Csakhogy én sok mentéssel foglalkozó emberrel találkoztam, de egy sem volt közülük, aki vészhelyzetben a fizetésén siránkozott volna! Most is tették a dolgukat, éjt nappallá téve, legjobb tudásuk és lehetőségeink szerint! Mármint azok, akik menteni próbálnak... 

Hogy az időjárás és a körülmények nem teszik lehetővé, hogy érdemben haladjanak, az tovább súlyosbítja ezt az amúgy is szörnyű tragédiát. Ráadásul már egy hete vannak folyamatos készenlétben, fogy az erejük... 

Hogy mit üzen nekik az, ahogy felszólítja őket hol a miniszterelnök, hol valamelyik embere, hogy alaposabban, jobban végezzék a munkájukat – arról inkább nem beszélnék! Nem is tudom, miért várnám, hogy esetleg – legalább –  tisztelettel beszéljenek a munkájukat hősiesen, életük kockáztatásával végző emberekről, mikor olyan emberekről beszélünk, akiket még az sem zavar, hogy az ország első embere a tragédia helyszínével a háttérben pózol születésnapja alkalmából…

Tudom, én könnyen járatom a számat: nekem nincs ott hozzátartozóm, nem kell lemerüljek a sötét mélységbe, és nem kell egy országot vezessek… Nem tudom, mit hogyan oldanék meg, de azt tudom, én mit csináltam volna másképp!

Ha az én országomban történne hasonló tragédia, azonnal a helyszínre sietnék – ahogy a legtöbb országban ezt meg is teszik. Még akkor is, ha az ország másik végébe kell menni ehhez, hátmég ha az ország háza előtt van… Ha kiderül, hogy ráadásul külföldiek az áldozatok – akik azért jöttek ide, hogy megcsodálják országunkat és nem mellékesen: itt költsék el pénzüket – azonnal felveszem a kapcsolatot az adott országokkal, és biztosítanám vezetőiket, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy enyhítsük a tragédia fokát. Nem ő kellene felhívjon, hogy mi is történt tulajdonképpen… Nem valószínű, hogy ezekben a napokban a hobbimmal foglalkoznék, hanem gyakran ott lennék, hogy jelenlétemmel biztassam az embereket, és minden segítséget megadnék a mentésben résztvevőknek és az áldozatok hozzátartozóinak. Én sem rendelnék el országos gyászt, mert azzal pont az ellenkezőjét érném el – de felhívnám az emberek figyelmét a tragédia súlyosságára, és arra, hogy soha nem tudhatjuk, mi mikor kerülünk hasonló helyzetbe… Itt-ott (különösen a helyszínen) egy egy fekete zászló – persze: nem napok elteltével, akkor is közkívánatra –, egy-egy mécses, esetleg valamilyen média-megnyilvánulás kifejezhetné a hozzátartozóknak, hogy tisztában vagyunk a tragédia súlyával, együtt érzünk velük…

Csakhogy nem én vagyok a miniszterelnök! És ebben az országban lassan érezni sem szabad, együttérezni pedig lassan egyáltalán nem tudunk... A közöny és az apátia pedig még nem emelt fel egyetlen nemzetet sem! Ha a vezetőinkben már nem is, az emberekben még nyomokban ott lapul a tisztelet!

Ne engedjük, hogy ezt elvegyék tőlünk…

Az áldozatoknak mielőbbi végső megnyugvást, hozzátartozóiknak megbékélést és fájdalmuk mielőbbi enyhülését kívánva már csak azt remélhetem: a valaha kéknek mondott Duna beéri ennyivel, és a mentésben résztvevők közül hamarosan mindenki hazamehet a családjához!