Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Bevallom, nehezemre esik ez a megszólítás, mert azt gondolom: ön méltatlan erre a címre – de én úgy tanultam, hogy az ország első emberének ez akkor is jár, ha nekem nem szimpatikus, vagy ha arra érdemtelen! A választók döntését illik tisztelni, még akkor is, ha meglehetősen tisztességtelen módon lett megkérdezve véleményük...
Úgy tudom, szeret velünk (jó, nem velünk, hanem a híveivel) konzultálni, most azonban élnék én is a lehetőséggel...
Harminc éve figyelem, hogy ön mennyire érdemtelen mindarra, amit elért, így különösen vicces, hogy erre a harminc évre hivatkozva hárít most vádakat, meglehetősen pökhendi stílusban. Mindegy, a stílusát nem minősítem – azt mondják a régi bölcsek: az maga az ember! Ön dönt róla... Sokkal fontosabbnak tartom, hogy egy kicsit gondoljunk vissza erre a harminc évre , ha már így emlegette, de a kerek évforduló kapcsán is ildomos egy megemlékezés!
Harminc év! Kis nyikhajok voltunk, Ön is, én is… De mindkettőnket olyan helyzetbe hozott a sors, hogy lehetőségünk nyílt a korosztályunkhoz képest más szemmel látni a világot. Engem egy családi dráma röpített ki a Nagybetűs Életbe – önt Soros György repítette Oxfordba, hogy tágítsa világnézetét egy jobb jövő érdekében. Igen, az a Soros György, akit ma magával az ördöggel azonosít… A végeredményt nézve – hogy az ő érdeme az ön mai pozíciója – talán még egyet is értünk! Akkori fejjel irigylésre méltó helyzete volt, mára azt gondolom: én nyertem! De mindez nem érdekes…
Az azonban igen, hogy helyzetének köszönhetően lassan harminc éve, hogy elmondhatott egy beszédet, amely egyszeribe ismertté tette önt az országban. Egykor Nagy Imre újratemetését egy hatóság által szétvert tüntetés előzte meg harminc évvel ezelőtt, és a rendszerváltáskor azt gondoltuk: ez többet nem fordulhat elő! Ma már tudjuk, hogy ez nem így van! A most októbertől életbe lépett gyülekezési törvény például lepipálja az akkorit – de ne szaladjunk ennyire előre: az ominózus temetésnél tartottunk. Amelynek dátumát a “megbékélés napjának” szánták – így vicces, hogy ön, az ország elsőszámú megosztója pont ott “debütált”! Na, de lépjünk tovább… Illetve még egy szóra talán érdemes itt elidőzni: a temetésen sorra felszólaltak a harcostársak, a túlélők. Hogy ön mit keresett közöttük azt nem tudom, de azt igen, hogy fennhangon követelte a szovjet csapatok kivonását! Ami nem csak azért vicces, mert most oly édes kapcsolatot ápol Putyinnal, és gyakorlatilag pénzügyileg és energetikailag is újra a fennhatóságuk alá kerültünk – hanem azért is, mert követelésekor az erről szóló megállapodás már rég alá volt írva! Mégis a köztudatba úgy került be, mintha az ön érdeme lenne… A "Nagy Rendszerváltó, aki kiűzte a szovjeteket"! Azt nem tudom, hogy ez volt-e az első hazugsága, de az első volt, ami az ország életét is befolyásolta! Miket is beszélek, hiszen ön sosem hazudott...
Akkoriban ezzel nem foglalkoztak az emberek, mert hát kit érdekel, ki zavarta el őket – a lényeg, hogy szabadok vagyunk! Nem igaz?!? Nos, néhányan azok lettek! Egyetlen kollégiumi szoba biztosan a teljes szabadságot élvezte: azt csinálhattak, amit csak akartak! Meg is lett az eredménye: a kollégiumi szobából egyenesen a nagypolitikába kerülve nem csak meglehetősen jó módba kerültek, de képesek voltak "kitermelni" az ország főméltóságait is! Persze, kezdettől ön volt A Vezér, de azért a többiek is ott vannak máig a tűz közelében! Már aki nem mondott még ellent, mert az repült… De ez legyen az ő bajuk!
Engem – és még néhány milliónyi embert – sokkal jobban érdekelnek az elmúlt harminc év megkopott emlékei Például az, mikor meglehetősen kritikusan bírálta az első szabadon választott kormányt vagy épp az egyházat! Cinikus, de azóta szállóigévé vált beköpései, megnyilvánulásai már akkor kiverték sokaknál a biztosítékot! Igaz, a népszerűségét is növelte legalább ennyivel, mert sokan azt gondolták: bátorságból fakad! Pedig csak az értékrendjét – és a már emlegetett stílusát – tükrözte! És persze akkoriban is csak a nyilvánosság előtt bírált – még ügyelve a látszatra –, a háttérben azonban remekül elmutyizgattak az MDF-esekkel, amíg megkaparintották a székházakat, létrehozták a megfelelő törvényeket, hogy ÁFA-mentes lehessen sok pénzhez jutni, majd eltüntethessék az így nyerészkedett javakat a semmibe! Olyan cégekbe, amelyekről ma sem sokat tudni, azon kívül, hogy eleinte testvérek, rokonok, barátok kezében volt, aztán magának a Láthatatlan Embernek tulajdonába kerültek… Kaya Ibrahimra és Josip Totra talán még emlékeznek az emberek – hogy a mai házelnök tesója is érintve volt, arra már lassan senki! Hiába: harminc év nagy idő… Elszáll, mint az Ezüsthajó a szélben, a mostanra felépült országimázs pedig méltó emléket állít ennek az időszaknak! Hogy milliók (milliárdok) repültek vele? Nincs itt semmi látnivaló!
Pedig már akkor tudni lehetett, hogy hova fog vezetni mindez – vagy inkább: hova fog minket vezetni ön! Csak az emberek többségét megszédítette a szabadság – és a fagyasztóládádák, mobiltelefonok, nyugati autók – illata… Aki azonban figyelt, az láthatta, hogy már a Postabank macija sem véletlenül borult fel, és hogy már akkoriban is könnyen lakat kerülhetett a szókimondó lapok szerkesztőségére, hogy csak a Kurirt említsem! Lám, minden prognosztizálható volt, ha akkor figyeltek volna az emberek, ma még talán lenne Népszabadság, Magyar Nemzet, s a többi… Ahogy az akkori ex-támogató Princz Gábor sorsa intő példa volt a többieknek, csak a közel harminc év alatt Simicska majdnem elfelejtette…
De ilyenekre az emberek többsége nem figyelt, mert mindenki próbált megélni és/vagy túlélni, vagy legalább felépíteni önmagát. Ebbe az önös érdekbe nehezen fért bele, hogy aggódjanak az országért! “Mindegyik lop” - tehát nem kell velük foglalkozni! És tényleg… Nem helyes, de valahol érthető: negyven év diktatúra után a szabadságot is tanulni kellett. Mi voltunk a károgó vészmadarak, akik néha szóvá tettünk dolgokat. Tehettük, mert itt sajtó- és szólásszabadság van, vagy mifene! Igaz, eddig öt vagyonvizsgálaton estem túl, bár vagyonom sosem volt. Nem hosszabbították meg a lejárt útlevelemet, pedig hivatalosan nem lett bevonva. És amikor Marosvásárhelyről importált férjem állampolgárságát intéztük volna, lazán a képünkbe vágta az ön ügyintézője, hogy kicsi a lakás hozzá, vigyen ő engem a kölykeimmel… Igen, akkor még nem kellett a szavazata! Most épp más idők járnak!
De nem akarom a személyes dolgaimat belekeverni, mert az érdekel a legkevésbé! Sokkal jobban zavar, hogy amíg én harminc év alatt felneveltem négy gyereket, addig ön harminc év alatt lerombolta az országot és kisajátította annak minden forrását! És most azon aggódhatok, hogy melyik a rosszabb: ha az én gyerekeim is sokezer kilométerre lesznek tőlem, vagy ha itt maradnak?!? Hogy ez is személyes? Lehet... De van közel egymillió anyatársam, nagymamatársam, akinek ez már nem kérdés... És még vagyunk páran, akikre ez vár!
Tudom, önt – és embereit – nem zavarja, hogy ez egy élhetetlen ország lett! Mindegy az oktatás helyzete, hiszen gyermekeiknek nem a közoktatásban kell megtanulnia írni, olvasni, vagy épp szakmát szerezni. Nem okoz problémát, hogy várólistán jussanak be vizsgálatra, műtétre, vagy hogy bevigyék az ehhez szükséges gyógyszert, kötszert, ápoló személyzetet magukkal… Nem okoz problémát, hogy elhelyezkedjenek, mert bár nincs lassan munkaerő, de a munkáltatók egyszerűen képtelenek megfizetni a dolgozóikat. Nem okoz problémát, hogy látszatintézkedések közepette nincsenek végiggondolva a következmények. Hogy nincs jogbiztonság, mert bármelyik törvény megváltozhat, akár tegnapra is. Hogy nincs olyan pozitívum, amely az ön intézkedése alatt jöhetett létre, és ne lenne mellette egy baromi nagy “de”, amely az egészet megsemmisíti!
És legfőképp: nem zavarja – sőt! a legnagyobb élvezettel mártózik meg benne – hogy emberek, barátok, családtagok, szülők és gyerekeik fordulnak egymás ellen, mert ön folyamatosan hergeli őket! Híveit pozitívan, ellenfeleit (miket is beszélek: ellenségeit! Mert az ellenfél sportszerű küzdelemben van, de ez focimániája ellenére is ismeretlen fogalom az ön számára) mindennek lehordva.
Mindez az elmúlt harminc év teljesítménye… Bárhogy is erőltetem a memóriám: luxus magángép ott az elején nem szerepelt benne! A székházbotrány előtt a jómódú is erős kifejezés lehetett volna... "Én ilyen kivénhedt, öreg szakkollégista vagyok, nincs funkcióm, ilyen hivatalos.” – jellemezte még akkoriban (1988 áprilisában) ön önmagát, amikor még majdnem dolgozott is egy kicsit a Mezőgazdasági Minisztériumban, de inkább egy Soros ösztöndíjat választott a munka helyett... (Milyen érdekes: ezen a beszélgetésen még a Századvégért aggódott akkoriban... Tudja, amelyik bírálni merészelt, és ezért megszűnt talán két nappal azután, hogy ön az EU Parlamentjében azt mondta: sohasem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, aki nem értenek önökkel egyet!)
A székházbotrányt követő megnyilvánulásai mindenesetre már prognosztizálták: ebben a pártban mindegy, hogy mi történik: ön marad! Hogy önnek egy harmadosztályú focimeccs is fontosabb volt mindig, mint az ország érdeke – az azonban nyílt titok volt eddig is.
Nem szeretek más zsebében turkálni – még akkor sem, ha az enyémből is tettek át bele –, de azért érdekelne: hogyan lehet, hogy ön és barátai, családtagjai – bár a munkaerőpiac mindmáig leginkább nélkülözte önöket, és a szülői támogatás sem anyagiakban nyilvánult meg – mégis a semmiből tudták létrehozni, hogy mára minden számottevő megtakarítás nélkül olyan vagyoni helyzetük legyen, amelyben természetes dolog a luxus magángép… Vagy ez lenne a magyarázata, hogy ránézésre sokkal tehetősebb életvitele csak 742ezer Ft megtakarítást eredményezett? Persze tudom, ez bonyolult lehet nekem, mert én csak egy nő vagyok, a konyhában a helyem...
Ha valójában nincs is még harminc éve, hogy megteheti ezt a kis luxust, én azért megértem, hogy ezt mondta: ez az utolsó két ciklus nekünk is harminc évnek tűnik! Csak abban reménykedem, hogy az előző bebetonozott rendszer negyven évig bírta – egyszer az ön uralma is véget ér… (Kicsit azért aggaszt a hirtelen támadt török barátkozás, de még ön sem képes 150 évig uralkodni...)
Harmincnyolc ember szövetsége – akikből már jócskán morzsolódtak le – nem tarthat az idők végezetéig! Talán a hibák – amelyek részben a “stratégiai agy” távozásából, részben a hatalom adta megalomániájából erednek – vetnek véget ennek a harminc évnek... Talán újra jön egy kollégiumból 38 fiatal, aki tudja mit akar!
És az talán nem a hatalom és a pénz lesz, hanem az ország rendbetétele, és legalább harminc év rácsos jutalom azoknak, akik az elmúlt harminc évben tönkretették!