Tavasszal mindig arra gondolok, 
hogy a fűszálak milyen boldogok: 
újjászületnek, és a bogarak, 
azok is mindig újra zsonganak, 
a madárdal is mindig ugyanaz, 
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más, 
minden tavasz csodás megújhodás, 
a fajta él, s örökre megmarad, 
a föld őrzi az életmagvakat, 
s a nap kikelti, minden újra él: 
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, 
innám a fényt, ameddig rámragyog, 
a nap felé fordítnám arcomat, 
s feledném minden búmat, harcomat, 
élném időmet, amíg élhetem, 
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, 
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, 
s a holnapom? Azt meg kell érni még, 
csillag mécsem ki tudja meddig ég?! 
de most, de most e tündöklő sugár 
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, 
hogy éreztessem, ahogy érezem 
ez illatot, e fényt, e nagy zenét, 
e tavaszi varázslat ihletét, 
mely mindig új és mindig ugyanaz: 
csodák csodája: létezés… tavasz!