Hatalmas szempár mosolyog felém – jó helyre jöttem! Ahogy közeledek felé, próbálom végiggondolni, mit is kérdezhetnék tőle… Nem könnyű feladat, hiszen nem szeretném a bulvár szintjére vinni a beszélgetést, nem akarok szenzációt a tragédiájából! De szeretném, ha a világ megismerné, mennyire más kultúrák, értékrendek léteznek a nekünk megszokottakon kívül…

– Ülj csak le! – invitál mosolyogva. Azok után, amiken keresztül ment bámulatos, hogy képes mosolyogni.

Köszönettel fogadom az invitálást. Aisha 18 éves lány, azok közé az egzotikus szépségek közé tartozik, akiket a férfiak csodálnak, a hölgyek kicsit irigyelnek. Aisha esetében azonban az irigység kizárható… ahogy tekintetünk elhagyja a szemét, és egy helyes kis orrt várna a folytatásban, ott csupán egy csonk jelzi: valami nagy dráma történt.

– Hogy vagy? – kérdezem bután. Igen, ez én vagyok… hosszú rákészülés után a semmi! De hogy legyen az ember egyszerre kíváncsi és tapintatos?

– Köszönöm, most már jól! Túl vagyok a műtéteken, és talán most már helyre kerül az életem.

– Nem furcsa ebben a nagyvárosban?

– Lassan megszokom, eleinte nagyon furcsa volt. Itt nagyon mások az emberek, mások a szokások. Befogadtak, és az sem zavar annyira, ha megnéznek.

Aisha sokáig azt gondolta, szerencsés, mert ő már járhatott iskolába. Ez korábban egy afgán lány számára elképzelhetetlen volt. A helyi tradícióknak megfelelően igen fiatalon adták férjhez, de ő nem tudta elfogadni helyzetét: megszökött férjétől. Elkapták, büntetésül pedig orrával és füleivel fizetett vétkéért. Egyszerűen: levágták! Majd az ítélet végrehajtása után sorsára hagyták… Egy segélyszervezet talált rá, ők mentették meg, és ők segítették elhagyni az országot, hogy itt, Amerikában kezdhessen új életet.

– Szokott honvágyad lenni? – úgy tűnik, ma én vagyok az idióta kérdések bajnoka. A válasz azonban meglepő:

– Igen! Sokszor álmodom még, hogy otthon vagyok, a szüleimmel, testvéreimmel. Az én hazám talán nem ilyen szép és nem ilyen modern, és az itt élők nehezen érthetik meg, hogy ott mi történik és főleg miért…

– Azt mondod, hogy mindarra, ami veled történt van épeszű magyarázat?

– Persze! A mi felfogásunkban szörnyű tett, ha egy feleség elhagyja a férjét. A férjnek ez akkora szégyen, mintha az orrát vágnák le.

– Ezért hát a büntetésed…?

– Igen. Tudtam, mit kockáztatok, de reménykedtem, hogy sikerül elmenekülnöm. Itt, úgy látom: a nők fontos állásokat töltenek be. Pozíciójuk van és szabadon döntenek sorsukról. Itt természetes dolog, hogy ha két ember nem kedveli egymást, akkor mindenki megy a saját útjára. Ott a férj tulajdonosa is az asszonyának. Nem lehet saját véleménye sem, nemhogy saját döntése. A vagyontárgyait sehol nem szórják az emberek – mi ott gyakorlatilag egy szinten vagyunk a családi ékszerekkel.

Feladom! Nem tudok tőle kérdezni… csak nézem a hatalmas, barátságos szemeit. Közben örülök, hogy én Magyarországon születtem, és mindez oly távol áll tőlem és a gyermekeimtől. És közben azt fürkészem, mi lehet a titka ennek az ifjú lánynak, akinek ennyi fájdalom és megaláztatás után is így tud mosolyogni a szeme…