Sokszor úgy éreztem: elvette a gyerekkoromat! Haragudtam rá… anyaként azt kell mondjam, nem is alaptalanul. Bántott, megalázott, és megfosztott mindattól, amitől gyereknek, embernek érezhettem volna magam…

Csakhogy megtanított mindarra, amivel az életben boldogulhatok. Megtanultam mellette, hogy mindig fel kell állni, hogy siránkozásra nincs idő: tovább kell menni és tenni a dolgomat!

Megtanultam mellette, hogy első és legfontosabb a család! A gyerekeim és a társam, akit apjuknak választottam. Semmi nem állhat eléjük!

Megtapasztaltam, hogy sokféle megoldás lehet egy dologra, csak egy nem: hogy az alkohol mögé dugjam el a problémát! És hogy mennyire megalázó lenne, ha gyerekeim ittasan, öntudatlanul látnának. De még egy buli kedvéért sem teremthetek olyan pillanatot, amely azt üzeni nekik: most épp nem számíthatnak rám, mert nem vagyok önmagam!

Talán nem az az anya volt, akiről a legtöbben álmodoznak… talán nem is hasonlított ahhoz, akire általában anyaként gondolunk.

Mégis életet adott, és az életemnek értelmet! A gyerekeimnek pedig családot. Általa vagyok az, aki vagyok – ami talán nem a legjobb, de azért reggelente még nem hoz zavarba a tükör, és a legfontosabb: a gyerekeimnek a szemébe tudok nézni! Soha nem fogom tudni neki meghálálni az útravalómat, bármily nehéz is lett tőle a tarisznyám. És soha nem fogok rájönni, hogyan adhatom ezt én tovább a gyerekeimnek…

Remélem, az a szeretet, amit én nem kaphattam meg, ezért nekik igyekszem duplán adni – az elegendő lesz hozzá…

Kilenc éve lesz, hogy elment… mégis sokkal inkább itt van velem mostanában, mint élete során bármikor! És nem, még mindig nem bocsátottam meg magamnak, amiért az utolsó anyák napján – sértettségből – nem vittem neki virágot.

Talán nem kellene mindezt leírjam, de azt gondolom, még mindig sokan vannak, akik vélt vagy valós sérelmeik miatt nem fogják köszönteni édesanyjukat… Üzenem nekik, hogy addig tegyék, amíg tehetik! Mert nem tudhatják, melyik az utolsó pillanat!