Az őrült és a zseni között vékony a határ… A különleges képességek, a különösen kiemelkedő tehetségek pedig többnyire különleges életet élnek, más értékrenddel, más szabályokkal, mint a legtöbb ember a társadalomban. Nem jobbak vagy rosszabbak, csak mások. Vagy néha még ezt sem mondhatnánk, de mi, a környezet, a rajongó tábor – akik nem értjük a furcsaságok, különcségek mögött rejlő motivációt – másnak látjuk őket.

Ez néha ártatlan dolog. Faludy Györgyről sokan tudták, hogy nem hord zoknit például – az okát már kevesebben. De kinek árt ezzel, ha neki jó, és kit érdekel, miközben verseit hallgatjuk, olvassuk?!? Néha azonban ez túlmegy ártatlan hóborton…

Aki ismer, tudja: a gyerek a mindenem! Van is pár belőle, és napi szinten vagyok kapcsolatban sokukkal, a legkülönbözőbb korosztályból. Bármikor melléjük állok, számíthatnak rám. És ha valaki bántja őket, szembeszállok a lehetetlen ellen is akár! Így én lennék az utolsó, aki a védelmére kel valakinek, aki gyerekeket bántalmaz…

Mert a bántalmazás ténye nem kérdés, a módja pedig az egyik leggusztustalanabb. Szexuálisan zaklatni kicsi gyerekeket – ez olyan dolog, amit soha nem tudnék elfogadni, és követelném a megtorlást! Még akkor is, ha tudom: ez nem teszi meg nem történté a dolgokat a kis áldozatok számára, akik egy életen át cipelik majd a történtek terhét.

Lehet szeretni, vagy nem szeretni Michael Jackson munkásságát, vitatni annak egyediségét, korszakalkotó mivoltát – és igen, kimondhatjuk: zsenialitását – nem lehet! Ahogy azt is nehéz tőle elvitatni, hány emberen, különösen hány gyereken segített adományaival, jelenlétével, támogatásával. Mindez persze nem mentség sem arra, amit elkövetett, sem arra, ahogy pénzét és hírnevét felhasználva próbálta megúszni a számonkérést! Mindkét bűne önmagában is olyan, amit nem tudok tolerálni…

Mégis: nem hagy nyugodni valami!

Michael Jackson meghalt. Fiatal volt még a halálhoz, de tekintsük ezt a sors igazságtételének! Különösen azért, mert menet közben elvesztett mindent, amit létrehozott, nem maradt semmije, csak a hírneve – mostanra azonban az is erősen megtépázva, és bár rajongói még mindig jelentős tábort alkotnak, immár több neves média elzárkózik számainak játszásától. Megérdemli? Biztosan… Hogy helyes-e a bojkott? Erről lehetne vitatkozni…

A fejét már hiába követelik! Felelőst meg senki nem akar... Pedig az őrjöngő rajongók, az intim pillanatokat is folyamatosan kukkoló média is megéri a pénzét, akiknek köszönhetően az apai rabságból végre szabadulva most másfajta elzártságra kényszerült... 

De hol van az az ember, aki ezt tette vele? Aki elvette a gyerekkorát, amihez neki épp úgy joga lett volna, mint az általa zaklatott gyerekeknek, és aminek köszönhetően érett korba lépve is megmaradt a gyerek szintjén?!? Hol van, aki annyiszor bántalmazta – a hírek szerint szexuálisan is – , aki ütötte, aki hormonokkal tömte, hogy megmaradjon a hangja, akinek köszönhetően nem akart, és nem is tudott belépni a normál nagybetűs életbe? Igen, már ő is meghalt! De még mindig itt vannak segítői, és azok, akik ezt némán végig nézték, akik némi haszon reményében még asszisztáltak is hozzá! Ők mivel fizetnek tettükért, vagy épp hallgatásukért? 

Hogy a nagy port kavaró filmben nyilatkozó két áldozat nem csupán a lelki békéjét, hanem a bankszámláját is szerette volna a „Neverland elhagyása”-val helyreállítani – ez számomra elég egyértelmű. Igaz, ez csak az én véleményem a reakciókból, az irányított testbeszédből, az egész tálalásából. Nincs jelentősége: ők ettől áldozatok! Még akkor is, ha nagyobb fájdalmat okoz számukra a féltékenység, a félredobottak megalázottsága, mint az a bűn, az a förtelem, amit ellenük elkövettek…

De miközben – fájdalmas részletességgel – mesélték élményeiket, arra is rávilágítottak, hogy ez menet közben alakult ki. Egy pillanatra sem szeretném azt mondani, hogy az ő hibájukból, sőt! Ők csak eszközök voltak, megteremtve végre a vágyott mesebeli idillt, de eközben állandó jelenlétük váltotta ki, hogy a gyermeki lélekkel megáldott felnőtt test ilyen eltorzulásban kereste ösztönös örömét. Ép lélekkel és elmével tudnia kellett volna, hogy bűnt követ el! De hála az apjának: neki egyik sem volt! Amit zseniális tehetsége mögé rejtve kevesen vettek észre – így fajulhatott el ennyire a dolgok menete… 

Csakhogy – ahogy Jacko gyerekkorában is ott volt a hallgató környezet – itt is akadtak felnőttek, akik tiszta fejjel kellett volna lássák a bajt! De nem így történt…

Mert menő dolog kiválasztottnak lenni – bizonyára! Menő, ha a gyereked különleges! És végképp menő, ha egy különleges gyereked kapcsán te magad is kiválasztott lehetsz! Az egyszerű életből a fényűzés lehetősége felé hajtani… Feldobva érte mindent: otthont, családot… Húsz éven át vaknak lenni, és közben tétlenül nézni, hogy a pénz és hírnév reményében a gyerek ne iskolába járjon, hanem egy felnőtt férfi hálószobájába, hogy tanulás helyett 6-8 órákat lógjon a telefonon… Nem észrevenni a beteg lelket már a külsőségeken, és nem felfigyelni a vádakra akkor sem, amikor már a bíróság is ezzel foglalkozik... – nem, ezekre én éppúgy nem látok mentséget, mint arra, amit Michael Jackson elkövetett!

Bűnhődni azonban – ahogy gyerekkorában már annyiszor – most holtában is csak neki kell!

Én azért szeretném, hogy – miközben a lemezeken ugrálva próbáljuk megsemmisíteni azt – gondoljuk végig: a mi környezetünkben biztos nincs, akiért szót kéne emelni? Akit épp – fizikailag, vagy akár szexuálisan – bántalmaznak, és mi inkább elfordulunk, mert „nem a mi dolgunk”?!?

Mert, ha ezt mindenki végiggondolná, akkor talán többet tehetnénk a jobb világért, mint a kikukázott lemezekkel…

Persze, ítélkezni könnyebb… Pedig: az sem a mi dolgunk!