Született: Június 4-én
2018. június 04. írta: MammyPress Média

Született: Június 4-én

tt20110530_001_focuspoint_926x504.JPGEmlékszem: baromira untuk az egészet! Ezt most szégyellenem kéne, de a tényen aligha változtatna: még a töri órákért rajongó fiúk is inkább az ókor és a középkor világáért rajongtak, a legújabb kor - így nevezték könyvünkben a XX századot - unalmas volt, bonyolult, és tele ellenmondással…

A tanárok is óvatosak voltak ezekkel a fejezetekkel, szárazon, tényszerűen adta át a többség a kötelező adatokat, ami valahol érthető: meg kellett felelni a párt iránymutatásának, és közben minden mondatukból sugároznia kellett a felszabadító szovjet hadsereg iránti hálának - ami még a pártideológiánál is fontosabb volt! Az egyikkel csak az állását kockáztatta - a másikkal akár a létezését is!

De mi erről akkoriban semmit nem tudtunk, és kiskamasz kölkökként nem is igazán érdekeltek minket az ideológiák! Az pláne nem - de kénytelenek voltunk bemagolni - hogy az Aranybulla 1222, a mohácsi vész 1526, Dózsa egyenlő 1514… Nem számít, mi történt, csak fújd az évszámot, és már nagy baj nem lesz!

Talán pont ez volt a cél: leszoktatni mindenkit a gondolkodásról, az összefüggések kereséséről, a múlt történéseiből levonható következtetések felismeréséről… Ez sikerült! Néhány - irodalomból, vagy pláne filmekből visszaköszönő - eseményen kívül nem sok dolgot tanultunk meg a történelemből, és mert a mentalitás a többi tárgyra is kiterjedt, így akkoriban alakulhatott ki bennünk, hogy a filmeket valóságként kezeljük… A Négy páncélos és a kutya például tökéletesen elég ismeret volt a világháborúról! Azt értettük, hogy ha lövöldöznek a városban, az rossz… az óvóhelyen sem lehetett jó lenni… így a sok unalmas ünnepi műsornak, vagy a - magunk között csak - Galuska Galagonya és Ványadt Bácsi életét feldolgozó feladatoknak hősiesen tettünk eleget: hiszen bármennyire is dögunalom az egész, de nekik köszönhetően béke van és barátság! Legalábbis: mi - és még jónéhány évtized nebulói - ezt tanultuk!

Azért jó kis osztály volt a miénk, mindkét iskolában, ahova jártam! A közösség - ha nem is az egész osztályra, de kisebb klikkekre osztva - is jó volt. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a történelem nagy pillanatai közül az első magyar űrhajós jutott, nem 1956… És a legnagyobb tragédiát egy 6:0-ra végződő focimeccs és az a bizonyos kettétört, 1984-es olimpia jelentette, amelyre nem mehettek ki sportolóink…

A generációk is kezdtek szétszakadni: hol az állam támogatásának, hol gerjesztett feminista jelszavaknak köszönhetően nem éltek már együtt a szülők a nagyszülőkkel, dédszülőkkel - így se idő, se alkalom nem volt elegendő, hogy visszaemlékezéseik felkeltsék bennünk a tanított dolgokkal ellenmondásos tények iránti érdeklődést! Bizonyára nem véletlen…

A határokról sem sok fogalmunk volt, még akkor sem, ha valaki utazgathatott is a szüleivel időnként. A Római Birodalom is beterítette egykor a világot, most meg csak egy város - mi legalább megmaradtunk országnak! - és ezzel le is tudtuk a kérdést még akkor is, ha én például nyáron hol “csehből”, hol a “románoktól” várhattam a rokonokat, attól függően, hogy nagyapám vagy nagyanyám testvérei érkeztek… Vártam őket, szerettem őket, de soha fel sem merült bennem a kérdés, hogy ők miért vannak ott, ahol vannak! Rokonok voltak, magyarul beszéltek, én pedig gyerekként nem kérdőjeleztem meg ennek helyességét! Talán hiba volt - mondhatják most sokan. De négy gyermeket neveltem fel, ma is folyamatosan gyerekek között vagyok: a gyerek már csak ilyen elfogadó! Nem érdekli, honnan jöttél, nem feltételezi, hogy van bármi, amit a szülei (és ma már talán nem, de pár éve még a tanárai) nem helyesen tesznek, vagy hogy miből készül a tej, a csirke, honnan lesz a kenyér… Ezek vannak!

Csakhogy felnőttünk… Néhányunkban születtek kérdések, de sokan vannak, akik megmaradtak ezen a szinten! Nem lehet hibáztatni őket: a gyermekkorukat, a beléjük rögzített erkölcsi rendet ingatja meg minden olyan információ, amely ezzel szembe megy…

Talán ezért van felénk ennyi alkoholista, ennyi depressziós… és ezért van ennyire kevés működő közösség, hogy már a szomszédjait sem ismeri sok ember…

Az az emlék, amelyet egy kisdiák mesélt el 1920 június 4-ről - az bármit is teszünk: mindenki számára feldolgozhatatlan marad! Aki nem érti, mi is történt akkor - annak azért, mert képtelenség emberi ésszel felfogni! Aki vette a bátorságot, és megkérdőjelezte a tanultakat, a gyerekként természetesnek vett békét és nyugalmat, és megpróbálta összerakni, mi is volt ezen a napon - az soha nem lesz képes elfogadni a történteket!

 

Aznap 682 gyermek látta meg a napvilágot a megmaradt területeken… Ma ünnepelhetik - talán néhányuk még ezen a világon - a 98. születésnapjukat. 98 év telt el azóta… Az alábbi sorok írója az akkor 14 éves Padányi Viktor volt, aki negyedikes gimnazistaként élte át a tragédiát:

 

"A békediktátum kitervelői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték ki. Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált, drámai. A kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes csapattesteknél, csendőrösszpontosítások történtek és a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték.

Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.

Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket.

Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken belül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabált.

Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs. A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan... A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni... és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül. A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás.

A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások nem fordultak elő, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül.

Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig.... és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: Nagymagyarország, és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: bevégeztetett!

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni.

Odakint kongtak a harangok... Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4., Péntek..."

nontrianon.jpg



A bejegyzés trackback címe:

https://mammypress.blog.hu/api/trackback/id/tr114023532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.