Én még abban a korban születtem, ahol az újságíró egy különleges embernek számított. Sőt, bűvös mondat volt, ha valaki egy problémás helyzetben azt mondta, akkor nincs mit tegyen, a médiához fordul...
Én nem ezért választottam ezt az irányt, hanem mert sokminden érdekel, sok dolgot, az átlag embernél sokkal többet sikerül(t) megtapasztalnom az életből, aminek számomra az ad értelmet, hogyha megoszthatom ezeket a tapasztalatokat. Nagyon szeretek írni és teszem is rendszeresen, csakhogy most egy olyan korban élek, ahol ez annyit jelenti: egyre több dokumentum gyűlik a gépemen... Magamnak írok, vagy talán az utókornak! Néha egy-egy írás felkerül a blogomba, vagy megosztom a közösségi portálon, de - mert a saját véleményemet tükrözi - hiába tetszik az embereknek: jobbról is, balról is támadhatóvá tesznek engem, a családom, a zenekarom, a munkám. Ennyit a magyaros szólásszabadságról!
Szeretnék, és tudok is csapatban dolgozni, de ez a időszak nem kedvező ehhez, hacsak nem akarok a homlokomra valamilyen cimkét. Márpedig én nem tudok egyik címkével sem azonosulni: én ÉN vagyok, és igyekszem is minden körülmények között (önálló) emberként önmagam maradni! Így hiába ez az életem: az egyetlen, amitől egy kicsit még elmondhatom, hogy újságíró vagyok az az a tény, hogy én, aki soha semmilyen pártnak, szervezetnek, csoportosulásnak nem voltam tagja (hiába van négy gyermekem, még a “nagycsaládosokat” is visszautasítottam), beléptem a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe! Kizárólag ezért, és nem azért, mert valaki erre bíztatott…
Ezek után azonban nem mindegy számomra, hogy ki vezeti és mit csinál ez a szervezet, hiszen ez az egyetlen szál, ami ehhez az ingoványos világhoz köt...
Küldöttként magam is hivatalos lettem a tisztújító közgyűlésre, ahol - nem titok - Komlósi Gáborra szavaztam, mert ismerem, hogyan dolgozik. igen, tanárom és mentorom is egyben épp ezért az évek során sikerült megismerjem értékeit és hibáit, és amíg az értékei - és értékrendje - hasonló az enyémhez, s nem csak elfogadható, de követendő példának állítható elemeket is tartalmaz, addig a hibái - mert mint mindenkinek: neki is vannak - a vállalható kategóriába tartoznak számomra. Egyszerűbben: az ő mentalitása számomra garancia volt arra, hogy a MÚOSZ egy olyan intézmény lesz, mi több: egyre inkább olyan intézménnyé válik, amelynek szívesen vagyok tagja! És amely beteljesíti azt a feladatot, amely miatt beléptem: tagjaként továbbra is újságírónak érezhetem magam anélkül, hogy el kellene adnom a lelkemet!
Már az ominózus küldöttgyülést követően - amelyen a többség Komlósi Gábor elnökségére voksolt - felháborodtam azokon a vádakon, amelyekkel támadtak! Nem, még véletlenül sem vásárolták meg a szavazatomat, sem jó jeggyel, sem pénzzel, sem tagsági díjjal! Azért szavaztam így, mert ezt láttam helyesnek, és jó lett volna hinni abban, hogy mások is ezt teszik! Kivételesen nem valami ellen, hanem valami - valaki - mellett szavazhattam, és ez máris jó érzésekkel töltött el!
És nem is alaptalanul, mert az elmúlt hónapokban valami elkezdődött... Hogy ez jó vagy rossz, azt ki-ki a saját értékrendjében tudja csak vizsgálni - nekem szimpatikus volt! A MÚOSZ egy közvetlenebb hangnemben, közösséget építő, összefogó mentalitással kezdett kitűnni a szürkeségből! Egyre kevésbé volt "ciki" a tagság, és egyre több volt az olyan megnyilvánulás, amely egy ilyen szervezettől elvárható: programok, szolgáltatások, lehetőségek, kortól, nemtől és politikai irányultságtól függetlenül. Erről kéne szóljon a szövetség - szerintem!
Ennek most mintha vége lenne... A módszer, ahogy vége lett, az nagyon is "magyaros"! És szeretném felhívni a figyelmet, hogy a látszat mögött pont ugyanaz folyik a szövetség házatáján “kicsiben”, mint az ország életében "nagyban": az egyik fél próbál jól-rosszul, de haladni, míg a másik minden eszközzel az irányítást követeli. Aki utóbbi számára ebben nem partner, az egyszerűen: ellenség, meg kell semmisíteni! Személyeskedő kinyilatkoztatások, hatalomépítő intézkedések, válogatott apparátus...
Csendben jegyzem meg, ez a mentalitás az ország szintjén piszkosul nem működik: romokban minden intézmény és rendszer, az egyetlen, ami stabil, az a hatalom... A magam részéről ebből nem kérek, de nem sokat tehetek ellene... Szavazok lelkiismeretem szerint, és néha még - túl öt vagyonvizsgálaton, három oktalanul felszámolt cégen, és számtalan különös "véletlenen" - kinyitom a szövegszerkesztőm, hátha sikerül valakit elgondolkodtatni annyira, hogy szabaduljon a nyáj-effektustól és a saját véleményének engedjen teret, vagy csak egyszerűen: elmondani, megfogalmazni helyettük azokat a gondolatokat, amelyeket bár éreznek, szavakba nem tudnak foglalni... Mert azt gondolom, a mi dolgunk, azaz az újságírók dolga ez kellene legyen - marakodás helyett!
A nagypolitikában ennél többet aligha tehetek - de itt talán igen! Szeretném, ha a szövetség, amelynek tagja vagyok nem a hatalomról szólna, hanem az érdemi munkáról! A közösségről, az összefogásról, az alkotásról, a tapasztalatok átadásáról, az összetartozásról! Erre lehet szövetkezni, lehet mögéállni, de egy hatalmi erő mögé, ha nyer is, ha befogad is: mi van utána?!? Erőfitogtatás? De kinek?
Veszíteni nem nagyon van már mit... Csak nyerhetünk! Például reményt, hogy ha kicsiben sikerül elérni valamit, akkor van esély arra, hogy majd "nagyban" is lesz, aki gátat vet a folyamatnak.
Ha úgy tetszik: harcra fel... "Ki ekével, ki kalapáccsal, tollal..."!
