Volt egyszer egy(-két!) rock szentély
2015. október 20. írta: MammyPress Média

Volt egyszer egy(-két!) rock szentély

…de elküldték a PeCsába! Majd azok után, hogy legendák „robbantottak” a színpadán – most egyszerűen lerombolják azt is… Hogy hogyan tovább? Ki tudja!

Emlékszem, ifjúságom hajnalán majdnem poppernek lettem kikiáltva! Az ok egyszerű: ez a hajviselet nem csak jól állt, de elegendő voltam hozzá én is, és a hajam is. Vékony lábaimon a répanaci lényegesen jobban festett, mint a trapéz – és bár „lecsövesítettem”, akkor is csak répának tűnt, hisz’ alig voltam 30 kiló! De nem is ez a lényeg, hanem az az élmény, amikor első alkalommal vitt el valaki egy rock koncertre! Ifipark… Igen – nekem még megadatott, hogy az eredeti verzióban csápolhassak a falai között.

Soha nem felejtem el… Prognózis dübörgött, a színpadon füst hömpölygött, a színes fények, reflektorok varázslatosan verődtek róla vissza! Ez ma már természetes, de akkortájt a tévében is ritkán lehetett látni ilyet! Ráadásul azt énekelte a banda, amit én mióta az eszemet tudom: éreztem, vallottam, gondoltam… Harmincegynéhány év után is futkos a hátamon a hideg, amikor behunyom a szemem, és érzem, ahogy lüktet a zene, hallom, ahogy a fiatal srác – Vörös Pisti – kiénekli a lelkemből, hogy „Én az időt nem sajnálom – csak élni szeretnék. Hagyjatok élni!”… és sírni tudnék, mert ez még mindig így van, és amikor meghallom, egy pillanatra újra tini leszek, és újra hiszek abban, hogy van erőm is hozzá!

Én így lettem szerelmese a rockzenének, és bár Mozart vagy Vivaldi sem áll tőlem távol: ez bizony örökszerelem! EDDA, HBB, Mobil, Piramis… Nem volt megállás!

Alig vártam, hogy „szabad legyek”, és élvezhessek minél több koncertet ebben a csodás birodalomban – de mire eljött az én időm: bezárták! Életveszélyes… Nem részletezem – szerintem sokan látták, amint napról-napra készül összeomlani, mígnem több mint három évtizednyi(!) enyészetet követően végre felújították, és Várkertbazár néven átadtak valamit, ami talán szép, talán jó – de: nem AZ!

Az Ifipark tehát bezárt, és az ifjúság hoppon maradt – de csak néhány hónapra: hamarosan elkészült a Petőfi Csarnok és intézményei a Városliget szívében. Persze, ezt leírni egyszerűbb, mint megélni, hiszen mindenki kicsit fenntartással fogadta az új helyszínt. Már a neve is fura poén volt – különösen akkoriban, amikor a hülye szóért még intő járt a suliban, és kisípolás a médiában –, onnantól kezdve szabadon lehetett bárkit a „pecsába” küldeni! És – bár ennyivel azért nem lehetett megvenni a fiatalokat – a Karthago hívószavára hatezernyien dübörögtették az elefántokat a nyitóbulin! A dizájn ugyan kissé megosztotta az embereket – piros falak, csupasz betonnal, hogy csak a két végletét említsem –, és az akusztika is hagyott némi kivetnivalót, de az biztos, hogy technikailag az ember már szinte a (vad)nyugaton érezhette magát egy-egy estére!

Nem tudnám végigmondani a névsort, hogy kik léptek fel a PeCsa színpadán… Az Accepttől a Nightwishig, a Nirvanától Slashig hosszan sorolhatnám a világsztárokat, a magyarok közül pedig egyszerűbb lenne elmondani, hogy ki nem volt fellépő a csarnok vagy a szabadtéri színpad deszkáin. Senkit nem szeretnék kihagyni, így még ízelítőt sem mondanék… csak egy személyes kedvencet emelnék ki: éveken át tartotta magát családunkban az a hagyomány, hogy december 24-én meggyújtottuk a gyertyát a fán, majd 25-én Hoboval töltöttük a karácsonyt, méghozzá gyerekeinkkel együtt!

Igen, utóbbi már csak kedves emlék – de talán ezért is lett olyan fontos a bakancslistánkon, hogy az általam menedzselt zenekar egyszer eljusson a színpadára… Azt hiszem, ez sok bandának volt álma az elmúlt évtizedekben – nekünk is! Amikor az első hírek jöttek, hogy esetleg bezárják a PeCsát, akkor aggódva néztünk össze: vajon megadatik-e még…

És igen! Végszóra… – mondhatnám viccesen, de vegyesek az érzéseim! Szomorú vagyok, mert már nincs visszaút: október végén végleg bezár, megszűnik létezni a hely, amely a koncertek szentélye, a bandák álma, a közönség kedvence volt 30 éven keresztül – és amíg az Ifipark bezárásakor már lehetett hallani, hogy azért lesz „tovább” élet, most síri a csend! Az Aréna a közönségnek megfizethetetlen, a legtöbb zenekarnak elérhetetlen… És bár a Várkertbazár már ott virít a hajdani szentély helyén – azért aligha érezzük a hajdani intézmény utódjának!

Azt mondtam vegyesek az érzéseim… És igen, ha már említettem a saját csapatunkat, akkor muszáj megemlítenem, hogy napok óta azon dilemmázom, melyik a megtisztelőbb? Megvalósítani, hogy fellép a csapat a PeCsa színpadán? Részese lenni a magyar zenei élet egyik kultikus intézményének búcsúzásán? Vagy egy színpadon állni azokkal a legendákkal – Bajnok, Donászy, Som, Vikidál, Závodi, Zeffer, hogy Horváth Attilát, vagy hála a technikának: Tunyogi Pétert már csak tejszínhabként említsem a tortán – akiknek dalain cseperedtünk?

Nos, ezen a kérdésen még sokáig töprenghetek… Az biztos, hogy egyenként is megtisztelő számomra – és a Bermuda RockbanD minden tagja számára –, így együtt pedig nincs is rá szó! De mégis: boldogok vagyunk!

Csak ne lenne ez ilyen keserédes… Vagy legalább tudnám, hogy ez csupán a szokásos körforgás, és ez most elmúlik, de jön helyette egy új lehetőség… Engem az Ifiparkban, gyerekeimet pedig itt, a PeCsában csapta meg a rock szele – az unokámnak vajon hol lesz erre módja? Lesz-e egyáltalán?

Kérdéseim lennének, bőven – de a válasz csak néma csend! Illetve… még egy utolsó dübörgés – aminek minden formában részese lehetek! Felemelő érzés…

És ki tudja: a Nirvanának ezek a deszkák és egy lemez kellett, hogy beírják magukat a törikönyvbe – ez azért jó ómen!

Ámen!

A bejegyzés trackback címe:

https://mammypress.blog.hu/api/trackback/id/tr107991925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása