„Járom az utam, a macskaköves utam…” – énekelte Vámosi János hajdanán a szüleim, nagyszüleim legnagyobb örömére! A kellemes dallam az igen kellemetlen valóságot jelentette akkoriban: a frissen bizonyára szép és praktikus kövek az idő múlásával megkoptak, és nem csak csúnyák, de balesetveszélyesek is lettek! Legfeljebb arra volt praktikus, hogy a Péterfy kórház környékén a szülni vágyó kismamák trolizzanak rajta egy jót – ami garantálta, hogy hamarosan kezükben tarthatták babájukat…

Évtizedekbe, súlyos balesetekbe, törött tengelyekbe és káromkodásoktól visszhangzó dugókba került – no meg: nem kevés pénzbe! – hogy végre a legelvetemültebb kereszteződésekben is felszedték a köveket, és helyükre aszfalt simult… Nem szép, nem is jó – de biztonságosabb, kényelmesebb!

Tudom, a minősége olyan, amilyen – ez nem az erősségünk, de simán haladhattunk rajta célunk felé! Az is valami, nem?

Csakhogy a várost járva egyre többször látom, hogy az aszfalt helyére újra kövek kerülnek. Úttesten, és már a járdákon is sorra alakulnak át a közterületi felszínek, amelyek vitathatatlanul esztétikusabbak a korábbi szürkeségnél, csakhogy szétesik rajta a babakocsi, a tolószék, leszedi a cipők sarkát, a járóbot végét, megeszi a seprűt, amivel tisztítanák…

Bevallom – bár szeretem, ha szép a környezetem – utóbbiak kifejezetten bosszantóan hatnak rám és az állapotuk sem indokolja!

Egyszerűen nem értem, miért kell visszaváltoztatni egy olyanra, ami már bizonyította, hogy rossz, hogy veszélyes, és amelytől évtizedekbe telt megszabadulni?!? Attól, hogy más a formája, még ugyanolyan rossz marad…

Ami a kövek esetén csak bosszúság, amitől kitörhet a cipősarok – más helyzetben akár a nyakunkat törhetjük vele… Például, ha rossz minőségű, szovjet köveket használnánk – mert ugye: még mindig a kövekről beszélünk?!?

Ui.: Igaz, egy dologra mégis jó: szükség esetén bármikor felszedhető!