Talán 10-12 éves lehettem... El kellett menekülnöm otthonról, mert épp botrány volt. Az alkohol csodákra képes, még a családi köteléket is oldja!

Az utcán kóboroltam, az éjszakai járatokon aludtam, és ugyan általában nem féltem, egyszer nagyon megijedtem, és mert már kimerült is voltam, meg éhes is: bemerészkedtem a Bazilikába! Gondoltam, ott majd segítenek…

Hogy rendőrt hívtak – ma már persze, megértem! Titkon ugyan azt reméltem, talán beállhatok apácának, vagy valami hasonlónak, amiket az irodalomból ismertem. Így nem nagyon tudtam mire vélni, hogy rendőrökkel vitetnek el, ahogy azt sem, miért bántanak... Kiabáltak, mindenféle csavargónak elhordtak, megrángattak, amikor félelmemben el akartam szaladni – de az fel sem merült bennük, hogy esetleg egy szelet kenyeret odavessenek nekem.

Ma – az elmúlt időszakban ráadásul nem is először – azt olvasom a hírekben, hogy egy hajléktalan a nappali mínusz 4 fok elől bemenekült a templomba. Levált talpú cipőjében, átfagyva – a szeretet ünnepének árnyékában – így próbált túlélni egy napot. A templomban azonban senki nem akadt, aki segíthetett volna, és mert már zárni akarták az ajtót: rendőrt hívtak rá.

A két történet között bő három évtized telt el, de változni csak egy dolog változott: a rend éber őrei nem csak kimentek a hajléktalan férfiért a helyszínre, de kerestek neki egy szállót, amely fogadni tudtam és oda is vitték!

Anno engem szinte bűnözőként kezelve dobtak vissza anyámékhoz, és fel sem merült bennük, hogy nem a csavargás miatt voltam távol, hanem menekültem, és segítségre lenne szükségem…

Sose gondoltam volna, hogy Isten földi helytartói helyett a rendőröktől várjam az emberség és a remény sugarát… Persze: kivételek ott is akadnak, és hiszem – mert a hitemet nem vették el, csak az egyházamat – hogy azért a papok között is akad még elvétve, aki tudja, hogy Isten szolgájaként vigyáznia kell a nyájat!