Indulás, végre! Nem épp a terv szerint, de még viszonylag időben… Reszkess, Erdély – jövök, hogy magamba zárjalak!

Az autópályán Ludas felé haladva már kínoz a vágy: de nem, ez sajnos még nem az a Ludas, amely a Marosvásárhely előtti utolsó szerpentinekkel vár majd ránk – addig még sok száz kilométert kell, hogy megtegyünk! Az unalmas, ámde gyors autópálya után Debrecennél azonban elfordulunk és nem a főúton megyünk Biharkeresztesi határállomás felé, hanem a kertek alatt, ahol a fák összeérnek a fejünk felett. Csodás élmény, nem mellékesen remek légkondicionáló szerkezet – és ráhangolódásnak sem egy utolsó dolog!

A határ immár nem határol el semmitől, simán továbbhaladhatunk. A bélelt útlevél, hogy egy sérült indexlámpával is átkelhessünk már csak az emlékeinkben él. Nagyváradon ezúttal csak keresztülvágunk – és úgy tűnik: a leghosszabb kilométerek várnak ránk addig, amíg végre megjelenik az első 9%-os emelkedőt jelző tábla: igen, megérkeztünk a hegyek közé végre!

A csúcsra jutni mindig jó érzés, a Királyhágón sincs ez másképp – különösen akkor, ha az ember jánya célba veszi kedvenc miccs-árusának kemencéjét! Már-már baráti fogadtatás, hiszen évek óta sohasem hagyjuk ki őket. Az íz és a látvány együttese szinte felér egy piros szőnyeges „Isten hozott”-tal!

El is töltöttük rendesen az időt, így Kolozsvárt az autópályához hasonlóan mi is elkerültük, és sajnos a Tordai-hasadékot is csak az útról láthattuk. De a pálya legalább egész közel halad el ez utóbbi mellett, így nem volt épp egy utolsó látvány… A csapat tagjai kezdték megszokni a fényképezőgép folyamatos kattogását, és én is kezdtem belerázódni, hogy menet közben, akár nagy sebesség mellett is képes legyek megörökíteni egy-egy különleges látványt. Mit nékem egy szélvédő…

Fáradtan, de boldogan érkeztünk meg marosvásárhelyi szállásunkra, ahol azok a barátok fogadtak, akik felháborító módon semmit sem változtak az évek során! Sem külsőre, sem belsőre – így az ember máris jól érezheti magát! Hiába, én mindig mondtam: Erdély jót tesz a léleknek, és konzerválja az emberséget!

Az ébredés nem egyszerű, mert a szállás jó, és gyárkémény ide vagy oda: a levegő sem rossz! No meg a hosszú utat és az esti sörözést is ki kellene aludni valamikor! A program is ennek megfelelően kényelmes: első állomás Parajd, természetesen a kihagyhatatlan sóbányával.

Örömmel nyugtáztuk, hogy már nem az a szétesni készülő busz visz minket le a mélybe, azonban kicsit furcsa volt, hogy még kalandpark is vár minket odalent. Az „elüzletiesedésnek” még sokszor láttuk nyomát – itt azonban egyszerűen nem vettünk róla tudomást: boldogan szívtuk be a szinte steril, sós levegőt, és megpihentünk a mélyben rejlő kis templom padjain. Különleges nyugalom és meghittség áradt belőle, és igen, itt képes voltam elhinni, hogy itt lakik az Isten!

A letelepített játszótereken pedig a bennünk élő gyermek is bizonyítást nyert egy-egy hinta vagy mászóka kapcsán.

Az oda-vissza ránk váró lépcsők számát nem tudom megmondani: mennyiségileg az a kategória, amikor a pesti ember már a felénél minden létező testnyílásán levegőt próbál venni… de mégis, kijelentem: megéri a fáradtságot! A látvány szép és különleges, mondhatni misztikus – mégsem tudom megmondani, hogy miben rejlik a varázsa… Talán a természet erejében?

A lépcsők okozta sokkot – és a gyors hőmérséklet-váltást – egy parajdi csárdában pihentük ki, ahol a világ legjobb sült (akarom mondani: szalma)krumpliját készítik, de a juhtúros nokedlijük is veri a világbajnok kategória lécét! Az egyetlen gond ezzel csak az volt, hogy az ízes falatok elnyelték az időt, így a Medve-tóhoz érve az orrunk előtt zárt be a strand.

Számomra ez kisebb tragédia: számtalanszor jártam már Szovátán, de még sohasem sikerült megfürdenem a tó sós vizében! Azért legalább körbesétáltuk, és ismét figyelmen kívül hagytuk, hogy a kereskedelem minden négyzetcentimétert igyekszik kihasználni a potenciális bevétel érdekében. Na jó, azért a kukorica árus és a fagylaltos bevételét mi is gyarapítottuk egy cseppet! De csak kicsit, hiszen a tó körüli sétát Vármezőn készültünk kipihenni, ahol korábban a saját kezűleg kifogott pisztrángokat is megsütötték az éhes horgászoknak. Sajnos ez is már a múlté – de a pecázás örömeiről lemondva is kijelenthetjük: itt sütik a világ legjobb pisztrángját! Valamint azt is, hogy utazásunk nem támogatja semmilyen update, vagy egyéb fogyókúrás program ajánlásait…

Vásárhelyre visszatérve várnak ismét a barátok – akiknél ugyan kicsit ugyan megkésve kopogtattunk, de a felkínált szilvapálinka mennyiségéből ítélve ezt megbocsátották nekünk!

Errefelé tisztelik a hagyományokat – ennek megfelelően mi is hagyományosan késve indulunk az útnak, amely számtalan csodával kecsegtet ezúttal. De előtte még meg kellet küzdeni a Szászrégen felé vezető dugóval! Legközelebb inkább a Hétfejű Sárkényt választjuk majd, de így legalább megbizonyosodhattunk róla, hogy igen, a politikus errefelé is külön állatfaj! Kiderült, hogy a korábban lerakott útszéli magasító még sem volt olyan jó ötlet, mint amilyen ronda – ezért most felszedik. Közben egyetlen sávon, váltakozva eresztik át az autókat, ami a tűző napon nem annyira kellemes, mint amennyire bosszantó!

Nekünk is az volt, márpedig Régen és Marosvásárhely között nagyon sok a „navétázó”, azaz az ingázó, akik máshol laknak, mint ahol dolgoznak vagy tanulnak. (És nyugalom: a rossz döntésnek, amely az út mentét feleslegesen és hibásan így kiépítette itt sincs felelőse vagy következménye!)

Azért szerencsésen túléltük a megpróbáltatásokat, aminek meg is lett a jutalma: a Maros mentén végigcsörgedezve vettük célba a Gyilkos-tó partját.

A legenda szerint a szerelmes Eszter sikolya mozgatta meg egykor a földet, midőn ő katona kedvesére várt, ámde a gonosz zsivány elrabolta. Segítséget akart kérni a néma szemtanúktól, azaz a hegyektől – akik vihart gerjesztve, eget-földet megmozgatva el is pusztítottak büntetésből mindent. Nos, a tóból – melynek színe Eszter szeme színét őrzi – kiálló fenyőtörzsek talán tudják a választ, hogy így történt-e valóban, vagy talán az a nagy szikla is tudna mesélni, amely a Hagymás-hegységből ránk és a tóra mosolyog sejtelmesen, ámde tiszteletet parancsolva. Mi azonban nem hallgatóztunk, csak tátott szájjal bámultuk a természet e különleges csodáját.

Amelyről aztán kiderült, hogy a Békás-szoroson oda-vissza áthaladva még tovább is fokozható! A sziklák szinte összeérnek az ember feje felett, ahogy autóval keresztülhaladunk rajta. Persze a mindenfélét árusító bódékban itt sincs hiány, de bevallom: az emberek ezúttal bódéstul-autóstul-mindenestül megszűntek számomra létezni, és csak a természet eme lenyűgöző látványa maradt meg a világból. Mint amikor az ember belép egy templomba és az ott lévő csend és a látvány együttesen megemeli lelkének rezgését – nos azt hiszem, ez az én templomom volt! Boldogult nagyapám fenyegetőzött néha, ha valami rossz fát tettem a tűzre, hogy majd „megtudod te még, hogy hol lakik a jó Isten!”! Drága Nagyapa, már tudom! Itt!

És a Hargita minden zegzugában… merthogy ez a hegység valóban magában rejt valami csodát, valami titokzatos erőt, amely a tájat és az itt élő embereket formálja olyanná, amilyent sehol a nagyvilágban máshol nem tapasztalhatunk, csak itt, Székelyföld szívében, a Hargitán!

Szerencsére nem kellett megválnunk tőle, mert ezúttal a Madarasi-Hargita tetején szálltunk meg egy ismerős családnál. A vacsorára kínált töltött káposzta ízét még most is érzem a számban, pedig ez csak egy morzsa volt azokból az élményekből, amelyek errefelé vártak minket. Éjjel az udvarra kilépve azonban még mindig lehetett fokozni a csodát: az 1650 méteres magasság – Székelyföld legmagasabb pontja – segítségével az ember úgy érzi, hogy csak ki kell nyújtania a karját és eléri a csillagokat! Itt könnyű megérteni és megérezni, mit jelent a Székely himnuszban, hogy „Segítsd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillagösvényen.” – hiszen ha szerencsés az ember és jókor érkezik, saját szemével láthatja, hol lovagolt az égből Csaba királyfi!

Gyorsan telnek a napok, alig van idő élvezni a sok szépséget! Már a kirándulás felénél járunk, és bár sok csoda van mögöttünk, mégis az útitervet olvasgatva talán mindenki érezte: ez még mindig fokozható! És ebben nem is tévedtünk…

Csíksomlyón kezdtük az utunkat, méghozzá mindjárt azon a színpadon, ahol az egyik leghíresebb István, a király előadást is bemutatták. Persze nem csak erről nevezetes a hely, de ez a tény e csapat minden tagja számára további vonzerőt rejtett. Ezúttal az Ezer székely lány rendezvényre próbáltak éppen, amely a világszerte híres Csíksomlyói zarándoklat és búcsú után – amelyet minden év Pünkösdjén tartanak – a második legnagyobb erdélyi rendezvény. Igen, itt még tisztelik a hagyományokat, és a fiatalok is boldogan – és büszkén! – öltik magukra ezeken az alkalmakon népviseletüket. Itt a magyarság nem politikai melldöngetés – itt egy érzés, amelyet jöhetett bármilyen Trianon vagy politikai rendszer: nem vehettek el az emberektől! Ahogy – ha minden igaz, Tamási Áront idézve – tartja a mondás: „a székely ember olyan, mint a fenyőfa: nem hajlik, csak törik!”.
Sajnos ezúttal nem láttuk a népes vonulást, mert addigra másfelé visz az utunk, de jó volt belepillantani az előkészületekbe is.

Természetesen a Csíksomlyói Kegytemplomba is benéztünk, sőt: a híres Mária szobor lábát is megsimogattuk. Hogy ki mit kívánt, azt nem tudom, de a körülötte látható köszönet-táblák számából ítélve: van remény, hogy igaz legyen a legenda – aki megsimogatja e szobrot, annak Mária teljesíti a kérését! Ámen! Az áldomást somlyói borvízzel ittuk erre, amely ugyan erősen vasas ízével megosztotta a társaságot, de egyszer meg kell kóstolni mindenkinek "Isten e kézzelfogható adománya”-t. Amely „a természet e kincse, melyet a csíki főmúzsák gyermekeinek különös kedvezményképpen nyújt oly pazar bőkezűséggel, egy csinos kőküpüben van felfogva, melyet a csikszentkirályi kőfaragók egy darab kőből készítettek volt egy öl hosszú, vagy mély és egy fél öl átméretű nagyságban". E kőküpün a következő sokatmondó chronostichon olvasható: Rég fa VaLék. DarVas VenánCz VáLtoztata KőVé, Már Vigan Lobogok, hogy kIkI VágygyaL Igyék! A chronostichon betűi pedig az 1839. évet rejtik magukban.

Azt már eddig is mindenkiben szerencsésen tudatosult, hogy a Legendák és Mesék földjén járkálunk napok óta. Azonban a Szent Anna-tóhoz érve ez ismét megerősítést nyert, ha valaki mégis kételkedne ebben… Többször jártam már itt, de pont úgy lenyűgözött mindig, mint a legelső alkalommal! Az a látvány, ahogy a vulkáni kráterben rejlő hűs vizet körbeveszi a hatalmas fenyőkkel ékesített hegyoldal – mesékhez szokott képzeletemet is meghaladja.

A legenda szerint – amellett, hogy aki megmártózik a tó vízében, az nem lesz többet beteg – egy csodálatos szekér keltett irigységet két testvér között, akik közül az egyik úgy akart a fivére által elnyert mesés fogatra rálicitálni, hogy ő a tizenkét legszebb lányt kötötte a hintaja elé. Köztük a leges legszebbet, Annát. Az ő hátára vágott épp ostorával, aki ettől fájdalmában felsikítva hangjával előbb az itt lévő várat rombolta le, majd az egész területet víz alá süllyesztette. A tavon tizenkét hattyúként jelentek meg a fogat lányai, akik a partra úszva megrázták magukat és visszaváltoztak leánnyá. A többiek eztán hazasiettek, csak Anna maradt a tó partján, és egy kis kápolnában imádkozta át élete hátralévő részét.

Nos, ilyen csodás látványhoz nekem nem passzolt ez a szomorú történet, de az vitathatatlan, hogy az embert elkapja valami titokzatos érzés ezen a helyszínen! Valami, ami jobbá teszi – és még az sem tudja elrontani, ha ezért a látványért 20 lej (kb. 1400 Ft) parkolási díjat kell, hogy fizessen, és a 210 Ft-os wc használat mellett Erdély legdrágább miccsét eheti a jó levegőn megéhezett turista. (Az átszámítva 1000 Ft-ra rúgó üdítőt nem kóstoltuk meg – inkább Bükszádra visszatérve fagylaltoztunk az árából egy jót! Szerencsére ezt a nem épp etikus morált csak itt tapasztaltuk.)

Az időjárás nem volt kegyes hozzánk, így Tusnádfürdőt csak kocsiból szemlélhettük meg kicsit, a fürdőzés ezúttal is elmaradt. De így legalább hamarabb visszatértünk szentegyházi szálláshelyünkre, ahol a helyi pálinkafőzdében némi szuvenírt is vásárolhattunk. Bár a csapat többsége inkább az ott lakó pár hetes németjuhász kölyköt hozta volna inkább magával… – ez azonban sajnos több okból nem volt lehetséges. Vigasztalásul nem csak a pálinkából, hanem az igazi székely emberségből és humorból is kaptunk némi ízelítőt.

Sok dolognak feszegettük útközben a határait – ezúttal magával Erdéllyel tettük ezt: Sepsiszentgyörgyön egy tiszteletkörrel átautózva Brassó felé vettük az irányt. Sokat – már csak az ismét nem éppen túl kegyes időjárás miatt (amelynek köszönhetően Brassó-Poiana teleferikje kimaradt a programból) – sajnos nem időzhettünk: megmosolyogtuk gyorsan a hegyoldal hollywoodi Brassó feliratát, és máris várt minket egy új legenda!
Ezúttal – ha már Hollywoodba képzelhettük magunkat – egy világraszóló, és bár mindannyian tudtuk, hogy nem vetekedhet az eddigiekkel sem szépségében, sem jelentőségében, azért mindenki kíváncsian várta, hogy mit láthat majd „Drakula kastélyában”, azaz a méltán(talanul) híres Törcs-várban.

Nos, a filmipar és az emberi butaság szövetsége jó munkát végzett, így a történetet nem részletezném, és azt is csak csendben jegyzem meg, hogy az egész várhoz nem hogy Drakulának, de még a modellként szolgáló Vlad Tepes havasalföldi fejedelemnek sem volt sok köze. De azt meg kell hagyni: a vár nagyon szép, akárcsak a környezete (nem a bodé-fergeteg, hanem a körülötte található falu és a természet). Belsejében azonban nem sok csoda várt minket, hacsak az a néhány lovagkori öltözet nem, amely kiállításra került a román cigarettás dobozok mellett. Az egyetlen valós kiállítás azokat a középkor kínzóeszközeit mutatta be, amelynek ugyan a „vár urához” a hírhedt karón kívül nem sok köze volt, de korhű rajzokkal és sajnos tárgyakkal igazolta: az emberi fajnál nem sok brutálisabb létezik e világon.

Azért gyarló emberből volnánk mi is gyúrva: a Fogarasi-havasok felé véve az irányt – immár időnként román földön járva – természetesen a Drakula panzióban szálltunk meg! Ami azt illeti: ez legalább jó választás volt! Bár a tulipiros ágytakaró első pillanatra meghaladta a saját ízlésvilágom küszöbét – a szállásra és a vendégszeretetre egyetlen rossz szavunk sem lehetett. Hiába, a hegyek már csak ilyenek: nem számít, ki honnan jött, hova tart – tiszteletre és emberségre tanítanak!

Hogy ez mennyire így van, arra még csak ezután döbbentünk rá, mikor – ezúttal már nem lustaságból, hanem a hely vonzása miatt kissé megkésve – elindultunk, hogy meghódítsuk a Fogarasi-havasok csúcsát.

A látvány nem csak egyszerűen leírhatatlan, hanem fotósként sem lehetek talán soha annyira profi, hogy képes legyek visszaadni az elém táruló magasságokat és mélységeket! A Vidra-tóhoz érve – mely Románia második legnagyobb erőművének mesterséges tava – borzongtunk meg csak kicsit rossz érzések miatt, mikor a gáton szembesültünk azzal a sok szeméttel, amelyeket a kirándulók után hordanak errefelé a hegyi patakok. Rémes volt! Szerencse, hogy a természet érti a dolgát, és megoldotta az öntisztulást…

A további borzongásaimat már csak a lehűlő levegő és a csodálatos táj okozta. A csúcs felé érkezve a vakító napfényben lubickolva már csak egy alagúton kellett áthaladjunk, amelynek végében azonban legnagyobb megdöbbenésünkre – szó szerint – nekimentünk a felhőknek! Ha az eddigi látványokra nem találtam szavakat, akkor itt már végképp elnémulok… A táj pompáján kívül olyan meteorológiai látványokban is részünk lehetett, melyekről eddig nem is gondoltuk volna, hogy létezik. Hogy a júliusi kánikulában hógolyózhattunk, az egy dolog, erre számítottunk is, meg már voltunk is részünk benne korábban is. Hiszen ezért hívják Havasoknak! De a következő egy-két órában gyakorlatilag minden évszak minden ismérvét megtapasztalhattuk, a tűző naptól a jégesőig, fülünkben a felhők dörgésével, teljes terjedelmünkben hol fekete, hol hófehér bárányfelhőkben állva. Percenként változó fények és színek, évszakok, látványok…

Kicsit elszomorított, hogy a hó az itt is erősen fellendült turisztikának köszönhetően sok helyen fekete volt az autók kipufogójától, és természetesen az árusok tábora is komoly létszámmal képviselte magát a korábban egyetlen sajátárushoz képest. Ám ezúttal engedtünk a csábításnak, és igen jelentősen fogyasztottunk a hegy gyümölcseiből: legyen az sajt, kolbász, áfonya lekvár – vagy épp faszénen sült juhtúros puliszkagombóc!

A lenyűgöző látvány – jó: és az ízek, meg egyéb izék – hatására képtelenek voltunk elindulni időben… Mindenki maradt volna még, és a hideg ellenére is forró érzésekkel (meg némi kolbásszal) teltünk el – ám az óra kegyetlenül ketyegett. Sajnos így Szeben csak néhány pillanatra látott minket, és Segesvár is hiába várt ránk: nem maradt időnk, hogy megtekintsük.

Azért a hazaút sem volt épp feledhető, látványokban továbbra sem szenvedtünk hiányt. A csúcsnál mért 5-8 fokok után a kései órák ellenére is kellemes melegség várt minket lentebb – különösen, amikor megérkeztünk Marosvásárhelyre. Itt ugyanis rég nem látott barátok gyűrűjében telt a folytatás, és bizony már erősen másnap volt, mire az utolsó üveg sör is elfogyott. Nem akaródzott befejezni az estét, de fáradtak voltunk, és még egy hosszú nap, a hazaút várt ránk – azért természetesen még további kalandokkal fűszerezve!

És nem is hiába… Bár nagyon nehezen vettük rá magunkat az indulásra, amiben már volt némi fáradtság is, melyet a bő 2000 megtett kilométer és a jó levegő váltott ki a folyamatos, már-már feldolgozhatatlan mennyiségű élmények mellett. Azért mégis: többségünket annyira nem vonzott, hogy immár az utolsó nap kalandjai várnak ránk.

Ennek megfelelően bő három-négy órával később indultunk el a tervezetthez képest, hogy ezúttal Torockó felé haladva töltsük meg lelkünket, és a fényképezőgép memóriakártyáját! Enyednél – bár eredetileg is terveztük, hogy meglessük gyorsan szépségeit – azonban kicsit hosszabb lett a pihenő: egy hatalmas fekete felhő arra bíztatott, hogy inkább üljünk be egy pizzériába, amíg ő lemossa nekünk a fákat és a sziklákat! Hallgattunk rá… és bár ez újabb időveszteséget jelentett, nem bántuk meg! A vihar viszonylag hamar végigsepert, mi pedig jóllakottan szinte kívántuk, hogy némi hegyi sétával dolgozhassuk le a felszedett kalóriát!

Kicsit ránk ijesztett az út minősége, és már szinte visszafordultunk, mert több volt a lyuk, mint az aszfalt, melyeket ráadásul az esővíztől megtelve nem tudtunk megítélni mélységileg. A hírek szerint ez várt ránk egészen Torockóig, ám szerencsére megkockáztattuk, hogy talán nem így van – és jól döntöttünk! Enyedet elhagyva már nem csak az út volt tökéletes, hanem minden kilométer azt erősítette: ezt a kitérőt nem lett volna szabad kihagyni! Hiába telt immár hat napunk a hegyek között, hiába láttunk eddig is számtalan csodát – még mindig tudott újat mutatni nekünk a természet!

Torockóra érve nem is lehet eldönteni, mi a legmegfelelőbb szó a látványra… Igazi takaros házak, ahogy a meséket hallva azt az ember elképzeli: hófehér falakkal, zöld kapukkal és zsalugáterekkel, piros tetőkkel állnak szépen sorban. Előttük lócával, amelyen a székely emberek a munkával végezve kiülnek, hogy – televíziózás vagy épp Facebookozás helyett – beszélgessenek egymással. Mögöttük pedig a szikla, amely olyan meredek, hogy az előtte lévő lankásabb területre nézve úgy érezzük: itt simán felszaladunk a szikla lábához. Természetesen ez optikai csalódás, amelyet már az első méterek után érzünk a lábainkban. Mégis megyünk tovább, mert valami mesebeli varázslat erőt ad, és menni kell… és közben az jár a fejemben, milyen érzés lehet minden reggel erre a látványra ébredni az ablakból?!? Azt hiszem, egy cseppet kezdtem irigykedni az itt élőkre…

A szikla felé haladva – bár azt az immár a fülünkön vett levegőből sejtettük, hogy nem érünk fel teljesen – új akadállyal kellett volna megküzdeni, ám ettől eltekintettünk! Egyoldalú küzdelem lett volna: a helyi juhász öt kutyája igyekezett ugyanis területet biztosítani a karám felé tartó nyájnak, elég egyértelműen a tudtunkra adva, hogy itt most semmi szükség ránk! Azt azonban nem bánták az őr ebek, hogy tátott szájjal – mondhatni: mint borjú az új kapura – bámultuk a vonuló nyáj által okozott számunkra nem épp hétköznapi látványt.

Igen, ez az egyik varázsa e vidéknek: itt mindenki tudja és teszi a dolgát. A juhász is, a kutya is, de még a nyáj is. Nem mással foglalkozik, nem a média határozza meg, hogy mit tesz, vagy mit szeret, de még a politikát is képes kirekeszteni az életéből! A nappal kelnek, a tyúkokkal fekszenek, és életük szinte minden perce a természettel összhangban telik! Na ja, így könnyű jó embernek maradni…! A helyi ajándékboltban még kapunk egy kis ízelítőt ebből is, ahol az eladó nem mindenáron eladni akar, de azért tiszteli a vásárlási szándékot. És nem csak ő ismer ki minket egyetlen perc alatt, de mi is megtudunk róla mindent. Beszél, mesél, tanácsot ad – élőben, nem a neten. Mit mondhatnék erre?!? Lájkolom... Akárcsak az – ezúttal sajnos a programunkból kimaradt Korondról származó – töltöttkáposzta-főző fazekat

Megint nem nagyon fogott el minket a mehetnék, pedig tényleg megpróbáltunk sietve távozni! Így azonban sajnos ismét megváltozott a program… Ránk esteledett, ezért hiába siettünk keresztül Gyulafehérváron – sem Vajdahunyad, sem Déva várát nem tudtuk már megnézni… Még akkor sem, ha örömmel tapasztaltuk, hogy egyre több helyen bukkan fel Erdély-szerte az autópálya tábla, amely kicsit felgyorsítja a közlekedést. (Bár kövezzenek meg érte: én akkor is a szerpentineken kanyarogva szeretnék inkább közlekedni, ha ez lassú! A hegyek megvárnak…)

Az elmaradt program csak erősítette azt, amit eddig is éreztünk: amint tehetjük, visszatérünk megmártózni a természet csodáiban és átmenekülünk majd az egyre inkább rohanó, mesterségesen gerjesztett, embertelen világból egy kis természet adta emberségbe. Talán a szilvapálinka és a juhsajt mellé ebből is sikerült hozni magunkkal egy kis kóstolót, mely kitart egy kis időre! Remélem…