Kedves Giro-Szász András!

Tudom, értem én, hogy ez a konyakos dolog csak egy hasonlat volt, egy metafora az érthetőség kedvéért! De a hasonlat – legyen az bármily hétköznapi – csak akkor teljesíti be célját és funkcióját, ha a kommunikáció mindkét résztvevője érti és értelmezni is képes…

Nos, az ön számára a tengeri utazás, ahol épp viharba kerül a hajó, és a konyak úgy tűnik, hogy természetes, kézenfekvő hasonlatok voltak, feltehetően mindkettőhöz volt már szerencséje.

A pedagógusok többsége azonban nem hogy tengeri hajókázásra nem jut el sokszor egész életében, de egy üveg konyak megvásárlása is külön költségvetési tétel a családi kasszában!

Pedig bizonyára jól esne nekik egy-egy nehéz nap után, amikor éhbérért dolgozva lenyomták az órát a feldolgozhatatlan, ámde kötelező tananyagból, azoknak a gyerekeknek, akiket a szülők hiányában nekik kéne – minden eszköz nélkül – nevelni is. Nem lehet könnyű dolguk, és bizonyára jól esne ilyenkor hazaérve beülni egy karosszékbe, egy pohár konyakkal és egy verseskötettel, hogy töltődjenek másnapra!

Ehelyett azonban – még ha tellene is efféle luxusdolgokra – nekiállnak a másnapi óraterveknek, meg az ezerféle adminisztratív feladatnak. Hiányzások nyilvántartása, késési percek összeadogatása, tankönyvméricskélés… mikor mi akad, hogy megtöltse üres hétköznapjaikat!

Egy baj van: ezek a pedagógusok azokkal a gyerekekkel evezgetnek a háborgó Nemzeti Alaptanterv tengerén, akik majd a mi generációnkat kell, hogy eltartsák és tisztes öregkorhoz jutassák. Ehelyett önöktől – és az eddigi valamennyi kormánytól – mentőmellény és csónakmotor helyett konyakot kapnak! De még azt sem tálcán, hanem a fejükhöz vágva…

Ez lett a pedagógus-életpályamodellből 2012-ben. Kíváncsian várom a folytatást! Csak kérem, kicsit óvatosabban, mert az eddig intézkedéseiktől mintha tengeribeteg lennék – pedig még én sem jutottam el a tengerhez!