Van úgy, hogy az ember elvesztődik a hétköznapok apró-cseprő problémáiban, és fel sem tűnik, hogy egy-egy okmánya esetleg lejárt. Pláne nem a gyereké… És van, hogy nagyon kellemetlen körülmények között derül ki – például egy külföldi versenyre menet – hogy nem érvényes az útlevél!

Mindez tényleg nagyon kellemetlen, és talán elkerülhető is lett volna, ha jobban figyelek – de ezen már nem tudok változtatni, sűrű hónapok voltak mostanság – benne volt a pakliban a hibalehetőség. Csakhogy nyakunkon a következő verseny, kell az útlevél… Irány, az Okmányiroda!

Nem is olyan rég ez nem volt probléma: 1-2 héten belül megvolt az új okmány, párezer forint kifizetése mellett. Nos, ez most szigorúan 30 napra változott, ami semmiképp nem volt jó nekünk, mert két hét volt csupán a következő külföldi versenyig. Sürgősséggel kell hát megkérni, csakhogy az +19 ezer Ft, természetesen a szokásos illetéken felül. Szeptemberben ez nem is olyan egyszerű feladat, épp hogy túléltük az iskolakezdést, meg a nyáron kinőtt nadrágok pótlását… Augusztusban három edzőtábor is volt… Az első hét tehát a pénz hajkurászásával tellett: igyekeztem begyűjteni kintlévőségeimet.

Elkéstem! Mivel hétfőre lett meg a pénz, és pénteken indul a csapat, az új okmány már nem fért bele a gyorsított hét napos ügyintézésbe, csak a három napos sürgősségi eljárást vehettük igénybe – további 10 ezer Ft-ért. Az már testvérek között is 30 ezer Ft felett jár, ami csak az okmányt adja erre a hétvégére – nincs benne a busz, ami 7500 Ft, nincs benne a szállás, ami 25 EUR, vagy a nevezési díj, ami számonként 18 EUR! No meg: valamit ennie is kell majd a versenyen, amit itthon is elkövetne ugyan, de nem mindegy, hogy az itthoni hűtőből, vagy odakint, euróból finanszírozzuk…

Próbáltam érdeklődni, nincs-e valami lehetőség, hiszen nem kései nyaralásra készülünk, hanem egy nemzetközi versenyre megy a kölök, válogatott színekben, az országot képviselve! Más országokban ez nem okoz problémát, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy minél több jó eredményt tudjanak felmutatni. Ország és versenyző egyaránt! Csakhogy ez itt Magyarország, vagy inkább Abszurdisztánia külső, ahol épp csak nem lettem lehülyelibázva, mert egyáltalán felmerült bennem, hogy talán kicsit méltatlan ez a plusz 30 ezer a helyzetünkben. Megjegyzem: szerintem minden helyzetben – de a miénkben különösen. Már a biztonsági őr letorkollott, hogy mit is képzelek egyáltalán! Ez van, tessék tudomásul venni és csengetni! Vagy elhúzni, mert feltartom a sort…

Aztán további köröket futottunk, mert a honlapon félreérthető volt, hogy kell-e az anyakönyvi kivonat (a személyi igazolványnál elfogadják az egy éven belül lejárt dokumentumot – mint kiderült, ez az útlevélre nem vonatkozik. Logikus, nem?). Előbb azt mondták, hogy jó, megoldják – végül haza kellett menni érte… Szerencsére a postáskisasszony felkészült volt, így legalább tőle sikerült megtudjam, hogy a csekkre melyikünk nevét kell írni…

Néhány óra mérgelődés, háromszori érkezés és 32 ezer Ft kipengetése – meg persze némi szervezési feladat: apuka essen be aláírni, gyerek essen be edzésre, stb. kérdéskörök megoldása – után elértem: csütörtökön mehetek a kész dokumentumért! Hurrá!

A verseny rendben… igaz, mire a többi költségét is kifizetem, pont nem marad semmi a zsebemben – és még van itt pár nap, meg pár másik kölök. De sebaj, megoldom! Csak valamiért most különösen zavar, amikor a vízcsapból is azt hallom, hogy mennyire támogatják itthon a sportot, és a sportolókat. És ha már a család is szent (fejős)tehén ebben az országban: kicsit vicces, hogy tudok olyan gyerekről, akinek szülei egyszerűen nem hajlandók ilyeneket kifizetni. Ők ezt „büntetlenül” megtehetik, akkor is, ha tehetséges a gyerekük valamiben, és akkor is, ha azért nem fizetnek, mert épp lefolyik a szülők torkán! Én elkövettem azt a – ezek szerint – hibát, hogy támogattam abban a gyermekem, amiben jó volt. Persze, mondhattam volna, hogy ezt a versenyt most ki kéne hagyja, mert nem fér bele, lesz még sok verseny… csakhogy ez egy kvalifikációs verseny egy Európa Bajnokságra. Én vegyem el tőle a lehetőséget?

Csendben dühöngtem még egy darabig, mert igazságtalannak éreztem a helyzetet. Más országban ennél nagyobb tisztelet övezi azokat, akik életüket az ország jó hírének öregbítésére szentelik. Igaz, ő még csak a gyerekkorát cserélte az edzőteremre. Tetszett is neki a gondolat, hogy sok országban ezért fizetés is jár, nem a szülő és a többi családtag kell megkoplalja az eredmény árát. Aztán rám nézett, és nagyon határozottan kijelentette: de anya, én magyar válogatott akarok lenni!

Mit lehet erre mondani? Én egy egész ország nevében voltam rá büszke… és az jutott eszembe, hogy bár az útlevél lejártáról megfeledkeztem – valamit azért lehet, hogy jól csináltam!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.