A zene ereje
2012. június 04. írta: MammyPress Média

A zene ereje

Pokoli fáradt voltam. Az elmúlt hetekben naponta végeztem annyi munkát, amely más rendes embernek egy hétre is elegendő lett volna… És közben még a vizsgákkal is meg kellett küzdenem! Volt, hogy egész héten összesen aludtam nyolc órát. Szombaton ért véget a nagy hajtás, már csak apró befejező feladatok vannak hátra. Ennek örömére be is iktattunk estére egy karaoke estet a barátokkal. Egy jó este velük, és közben énekelni – feledteti a kemény heteket.

Aztán persze másképp alakult… Utálom azt a szót, hogy „lelki társ”, de tökéletesen kifejezi azt, amikor valakivel néha hetekig-hónapokig csak az interneten látjuk, hogy a másik „megvan”, de mégis mindig akkor jön-megy egy pár sor, egy kép, egy videó, amikor arra épp szüksége van valamelyikünknek. Épp ezért megörültem, amikor egy ilyen húzós időszak után hirtelen felbukkant a neve a böngészőmbe.

De amit írt…

Azt hittem valami eszement vírus játszik velem csúf tréfát. Vagy valami idétlen reklám, mint az az elalvásgátló, amit sofőröknek ajánlanak úgy, mintha közeli ismerőseink lennének…

Még most sem hiszem, és fel sem foghatom, de a barátom arról írt, hogy egyetlen gyermeke meghalt. Úgy tűnt, csak alszik – de már nem ébred fel többé.

Forgott velem a világ… egészséges, okos fiú, épp túl az érettségi felén. Pár nappal a húszadik születésnapja előtt… Lehetetlen!

Ez már önmagában is olyan lesújtó volt számomra, amelyet szavakkal képtelenség leírni. Ám elkövettem azt a hibát, hogy egyetlen pillanatra belegondoltam, mit érezhet ilyenkor egy anya. Hiszen nem csak kiskorától ismerem, de az én fiam is vele egyidős! A miértek ezre zúdult rám, miközben tudtam, hogy hiába is lenne, itt már egyetlen válasz sem segít. Rettegés fogott el. Ez akár velem is megtörténhet?

Amikor eljött az indulás ideje, még mindig ugyanabban a pózban ültem, mint aki megbénult. Órákig nem tudtam kimondani egy értelmes mondatot, nemhogy énekelni menjek… Hirtelen úgy éreztem, én már talán soha többé nem fogok énekelni! Üresség töltött el. Engem, aki általában csordultig vagyok érzelemmel… Hiszen az érzéseket keresem a dalokban, a versekben, a filmekben, azokat fényképezem, azokat írom – de most csak a félelem volt bennem, és a döbbenet.

Aztán lassan az ujjaim működésbe léptek, és írni már tudtam, de hang még mindig nem nagyon jött ki belőlem. Mintha valami elszakadt volna bennem…

Az éjszaka sem sokat javított a helyzeten, de a családom életét nem akartam megkeseríteni. Ők is megdöbbentek a hírtől, de könnyebben viselték. Persze: ők nem anyák… De épp ésszel kibírni, hogy egy anya elveszíti gyermekét – ez a leggonoszabb feladat az életben.

Másnap barátok jártak nálunk, próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Minek rontsam a kedvüket… Estére pedig koncertre hívtak, nem annyira a zene, mint inkább a zenészek miatt: rég nem látott, kedves ismerősök játszottak, ha nem is abban a felállásban, ahogy megszerettük őket, de jó zenész nem játszik rossz zenét – hát menjünk! Legalább kicsit eltereli a figyelmem…

Nehéz volt oldódni, de jó volt őket újra látni, ez segített. Már majdnem jól éreztem magam, mikor felkonferálták a következő számot: a nagymama emlékére készült, de ugye mindenki vesztett már el valakit… Hát, igen! Mindenki. Na, ez az, ami nem kellett volna… Hirtelen ugyanolyan égetőn fájt minden, mint előző este. Zombiként hallgattam tovább a számot, amely azt hiszem szép volt, de valahogy olyan távolról jöttek a hangok… Észre se vettem, hogy vége lett. Szerettem volna elfutni, vagy felszívódni, vagy nem is tudom mit. Csak úgy lebegni a semmiben, az ürességben, ami belőlem áradt.

Aztán egyszer csak felcsendült egy dal. Egy dal, amelyhez annyi érzelem társult számomra, amelyet nagyon szeretek. Kedvenceim egyike, rengetegszer énekeltem már, de itt a legkevésbé sem számítottam rá. Pedig a fiúktól sokszor volt szerencsém hallani, de a másik felállásban.

Mint szikkadt föld a csendes esőt, úgy ittam be minden hangot, mígnem olyan felszabadítóan kezdtem énekelni magam is, ahogy már nagyon régen nem. Hirtelen újra elöntöttek az érzések, az érzelmek. Kicsit túl is csordultak talán, hiszen legszívesebben egyszerre kaptam volna ölbe az összes zenészt, hogy magamhoz szorítsam őket, szeretetem és hálám jeléül. Persze nem tettem, csak éreztem, hogy már csak egy kiadós bőgés kellene lehetőleg nem nyilvánosan persze – és ha változtatni nem is tudok a tényeken, de visszazökkenek a hétköznapok megszokott világába.

Csak egyetlen dal volt, pár percnyi szívből jövő éneklés. Mégis erőt tudott adni ahhoz, hogy helyrebillentse bennem az egyensúlyt. Hát nem csodálatos dolog a zene, az ének ereje? „Mindenik embernek a lelkében dal van…” – mennyire igaz. Én tegnap a dalomat vesztettem el, és ezek a fiúk ott a színpadon nem is sejtik, hogy mit adtak ma este nekem…

Amikor ismét felcsendült egy szám, amely szívembe markolt, és újra felidézte a szomorú tényt, már „csak” azt a fájdalmat éreztem, ami ilyenkor természetes. Mert egy barátot elveszíteni, egy ifjú lelket elengedni, tudni, hogy nincs az a baráti jó szó, amivel enyhíthetném fájdalmát… - természetes, ha nem tudja az ember feldolgozni. Talán egy dalt neki is küldhetnék:

Ez egy rövid utazás, álmodozás
Jó, hogy itt voltam veled jó, hogy itt voltál.
Hiába keresnék új arcokat
Hiába szeretnék magamnak új hangokat.
Ha minden szó és minden hang, most csak nekünk örül
Kár, hogy egy sötét éjjel egy fekete felhőn végleg eltűnünk. 
Ha velem vagy elhiszem minden az éjjelé,
Már nincsen semmi baj,
úszunk a fény felé.
Ez egy rövid utazás, álmodozás
Jó, hogy itt voltam veled jó, hogy itt voltál.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mammypress.blog.hu/api/trackback/id/tr586386973

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása