A remény újratemetése
2019. június 18. írta: MammyPress Média

A remény újratemetése

orbanhosoktere_1.jpgEgyszer csak arra lettünk figyelmesek: valami elkezdődött! Harminc év távlatából  ma már mindenki úgy emlékszik, ő maga is részese volt, de ez persze nem igaz... Rendszerváltók voltunk, akarva-akaratlan – de azért korántsem volt ez annyi ember érdeme, mint ahányan ma hirdetik magukról! De ez a lényegen cseppet sem változtat, a rendszer megváltozott! Vagy legalábbis: ezt reméltük...

Hogy ki mikor érezte meg, hogy valami változás van a történelem folyamán? Még ez sem egyformán meghatározható. Utólag persze átértékelődnek dolgok, de azért a nyolcvanas évek közepén kevesen remélték, hogy a rendszer (hó)napjai meg vannak számlálva...

Sokunknak az István, a király rockopera bemutatója már megbirizgálta a szabadságérzetét. Talán – zsenialitása mellett – pont ez adta meg azt a pluszt a műnek, ami miatt azóta sem születhetett hozzá fogható: engedte, hogy elgondolkodjunk bizonyos dolgokon! A bemutató idején azonban még csak 1983-at írtak a naptárak, így csak az igazán merészek játszottak el a kérdéssel: „mi lett volna, ha”? Vagy egyáltalán: lehetne-e másképp élni, mint azt a Szovjetunió vagy a Központi Bizottság előírja? Merne-e majd bárki is – 1956 és annak megtorlásai, következményei után – másképp gondolkodni?

Valami valóban elkezdődött, csakhogy erről a köznép még semmit nem tudhatott. A többség akkor kezdte el felkapni a fejét, amikor – kereken harminc éve – Nagy Imre és társainak újratemetését nézte... Szép volt, felemelő, és egyben teljességgel lehetetlen. Eddig. Hogy mégis megtörtént, az ékes bizonyítéka volt annak, hogy „valami van”! Hát még, amikor felbukkant egy fiatalember, aki fennhangon, határozottan mondott nemet a hatalomnak! Egy ország zárta a szívébe, nem feltétlenül azért, mert annyira szimpatikus volt, hanem mert azt mondta ki végre, amit tudatosan vagy tudat alatt már mindenki hallani akart: ruszkik haza! Bátran, követelve, bele a hatalom képébe... Naná, hogy mindenki felkapta a fejét!

A sokak számára jól csengő szólamok azonban már akkor megmutatták jellemét, ha valaki tudta a teljes valóságot – csakhogy ez keveseknek adatott meg! Az ugyanis titkos volt, hogy már a temetés napjáig is több mint tízezer szovjet katona hagyta el az országot, természetesen nem Orbán Viktor felszólításának engedelmeskedve, hanem egy rendkívül érzékeny diplomáciai megállapodásnak köszönhetően. Épp ezért a szervezők és a résztvevők meg is állapodtak a rendezvény retorikájáról, amelyet mindenki be is tartott – leszámítva a bozontjaival a koporsó felett harsogó Orbánt. „Bátor tett” – gondolták sokan. „Egy igazi hős!” – tartják róla ma is néhányan ezért a tettéért. Akik azonban „képben voltak”, tudták: egyáltalán nem a saját fenekét, hanem pontosan azt kockáztatta, amit látszólag követelt: a békés megszabadulást a felszabadítóktól. És mindazt, ami ezzel járt... Csakhogy őt már akkor sem az ország érdeke vezérelte, hanem a saját karrierje, amihez ez remek ugródeszka volt: ezt akarták látni-hallani az emberek!

Az utolsó szovjet katona távozásáig még volt néhány év, de időközben Szűrös Mátyás – 1989 október 23-án – kikiáltotta a köztársaságot, és ezzel a pillanattal jegyezzük a rendszerváltást is, mint történelmi eseményt. Hogy mi változott? Sok dolog... Jó is, rossz is. A hirtelen jött szabadsággal sokan nem tudtak mit kezdeni, sokan igyekeztek kihasználni a változás okozta zavaros helyzetet a saját érdekükben. A többség nem azt kapta, amit várt – talán pont azért, mert annyira reménytelen volt korábban ennek a pillanatnak az eljövetele, hogy nem is gondoltak bele, milyen lehet... Ettől – és a hirtelen eluralkodó bizonytalanságtól – aztán még nehezebb lett megtanulni szabadon élni!

Az emberek mégis boldogok voltak: útlevél, fagyasztó, demokratikus választás, bármit is jelentsen az... Ahogy az sem volt egyértelmű, ki miért szabadulna a szovjetektől?!? Bizonyára azok sem voltak kevesen, akik az ominózus 6:0, vagy épp a Los Angeles-i olimpia, esetleg egy orosz nyelvi pótvizsga miatt... De a lényeg: a Hajógyári szigeten több ezren ünnepeltük meg, hogy az utolsó szovjet katona – az ukrán származású Viktor Jegorovics Silov, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka – 1991 június 19-én beült Volgájába és Záhony felé végleg elhagyta az országot. 

Orbán azonban maradt velünk... És focirajongóként ismeri a szabályt: bevált taktikán nem szabad változtatni! Folyamatosan közeledni a tűzhöz úgy lehet, ha útközben mindenkinek azt mondod, amit hallani akar, és aki az utadba áll, azt eltakarít(tat)od onnan. Nem hiába hallhattuk tőle lassan az összes létező ideológiát... Mert ő ebben remek volt, tudta, kinek mit kell mondjon. És elérte, amit akart. Mindig, mindenáron. Egy elbukott választás után már azt is megtanulta, hogyan tartsa meg hatalmát. Ha pedig már ott van, akkor csak szítani kell a tüzet, mert ettől nagyobbnak látszik, hatalmasabbnak – és a füst eltakarja a lényeget... Nos, ez is bevállt: remekül megy neki! Ha vitathatatlan képességeit nem önös érdek, hanem a hazája iránti elkötelezettség vezérelte volna, akkor a legnagyobb politikusok közé emelte volna a történelem. De neki ez kevés volt...

Hosszan lehetne sorolni lajstromját, de ezúttal nem tenném! Mindegy, miket követett el, hogy hány milliárd hova lett általa avagy barátai (kegyeltjei) által, és kiken gázol át, mit rombol le... Mindegy, mert nem látom, hogy valaki végre alkalmas lenne arra, hogy megállítsa! És így holnapra már tovább is pereg a számláló, miközben mi egykedvűen nyugtázzuk: "nahát, tényleg képes volt erre is - ki gondolta volna?!?"

Nem, nem látom a végét... Amit látok, azt meg nem akarom látni! Látom a koporsókat, a harminc évvel ezelőtti újratemetésen. És közben hallom a beszédet, amelyben egy dolog azért utólag igaznak bizonyult:

 

„Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

 

Igen, a miénk! Meg a gyerekeinké! Eddig kereken harmincnál tartunk... – de ez a számláló is csak pereg, csak pereg tovább!

Valaki megállíthatná már végre, még mielőtt teljesen elporladunk abban az utolsó koporsóban! Addig is:

 

„Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.”

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mammypress.blog.hu/api/trackback/id/tr1414899406

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MAXVAL bircaman közíró · http://bircahang.org 2019.06.18. 05:17:45

Az István a király alapvetően egy kádárista apolegetika. Üzenete az volt: 56 hülyeség volt, meggondolatlanság, inkább legyünk józanok és tapsoljunk Kádár bácsinak, mert jót akar.

MAXVAL bircaman közíró · http://bircahang.org 2019.06.18. 05:19:35

Orbánt pedig már 89-ben utálta a megmondóemberek legnagyobb része, pedig akkor még az ő nótájukat fújta. Megérezték rajta, hogy autonóm egyénuség, s nem mindig fog szót fogadni.

MammyPress Média 2019.06.19. 08:19:21

@MAXVAL bircaman közíró: Kétségtelenül így is értelmezhetted... ha így akartad!
De a varázslatos pont az volt benne, hogy egyrészt mindenki a saját szájíze szerint értelmezhette, másrészt (és ez a legfontosabb) mindenkit elgondolkodásra kényszerített! Egy olyan világban, ahol nem volt szabad gondolkodni... pedig volt rá igény!

Na ezt sikerült felszámolni: ma szabadon gondolkodhatnál, de leszoktattak ennek igényéről. Nem megtiltották, hanem érdektelenné tették... Ez lett a rendszerváltás!

MAXVAL bircaman közíró · http://bircahang.org 2019.06.19. 09:17:05

@MammyPress Média:

Mi akadályoz meg manapság a szabad gondolkodásban?