„A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot. A szomorúság gyökeret ad. A boldogság ágakat. A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol. Minél nagyobb egy fa, annál nagyobbak a gyökerei. Tulajdonképpen a lomb és a gyökér mindig arányos egymással. Ebben rejlik a fa egyensúlya.” Osho

Egyensúly… A legfontosabb szó talán az életben! Szerintem még a szeretetet is megelőzi, mert, egyensúly nélkül többnyire csak fájdalom az egyiknek, teher a másiknak…

Egyensúly… A kiegyenlítődés… Az arany középút! Néha azt érzem, ez az igazi bölcsek köve! Erre kell törekedni, és ezt találják meg azok, akik bölcsen járnak el… A józan paraszti ész diktálta „jut is, marad is” elve, a logikailag is leghelyesebb megoldás.

Egyensúly… Nem egy statikus dolog – könnyű kibillenni belőle, mindkét irányba. Lehet jó, lehet rossz – ahogy épp alakul! De törekedni lehet – és kell – az egyensúlyra.

Az élet is ezt teszi! Törekszik az egyensúlyra… Vagy csak egyszerűen: én is egy fa vagyok!

Nem tagadom: jó érzés fának lenni! Jó, amikor virágba borulsz, amikor termést hozol! Jó, amikor te adsz menedéket a Nap tüzével vagy az ég viharával szembe! Vagy amikor gyermek álmát vagy épp szerelmesek első csókját rejti lombod… Jó tudni, hogy egyszer talán bölcső lesz belőled vagy koporsó, vagy épp asztal, melyen a család étkezik…

Persze, lehet, hogy korhadásnak indulsz, és nem lesz belőled semmi! És lehet, hogy bölcső helyett leszel koporsó, vagy fejszenyélként a halál bölcsője! Vagy kötelet vetnek rád, és élő ágaid így lesznek a halál karjai… Olyankor nem jó fának lenni… de nem tehetsz mást! Fa vagy – tűröd sorsodat!

Gyökereid mélyre nyúlnak, és bár ez nehézséget jelent, ha úgy tetszik: fájdalmat, hiszen át kell törni a rétegeket, át kell hatolni a mélységen, utat törni a semmibe… De ez ad stabilitást! És ez teremti meg mindazt, amiért jó fának lenni…

De mi van, ha én csak egy facsemete vagyok, és nem is szeretnék több lenni? Nem akarok mélyreható gyökereket, mert nincs hozzá terem, sem erőm, hogy megteremtsem azt? Ki védi meg a csepp fát a viharban, ha nincs mellette erdő? S a kertészei elfordulnak, mert más fánál több a termés, nagyobb az árny… de én nem akarok nagy fa lenni?

Nem dönthetek, mert ez nem tisztem: elültettek, és apránként növögetek, mert a fejlődés az élet rendje. Hálásnak kéne lennem, hiszen sok csemete nem érte meg, sok fának hiába a nagy lombja: nem adhat senkinek menedéket, nem remélhet életének a létezésen túl értelmet.

Hogy mit kezdek vele – az már rajtam múlik! Erőt, éltető nedűt tudok-e meríteni az esőből, vagy hagyom, hogy szétázzak? Meg tudok-e kapaszkodni a Földbe, vagy leszédülök róla? Hagyom, hogy a gyengeség uralkodjon el rajtam, vagy megrázom ágaim és új hajtást hozok?

Még nem gondoltam végig… hiszen csak egy fa vagyok!

De egy fa – legyen bármennyi sebe, bármennyi fájdalma – maga az élet! És az Élet élni akar! Mindig…

A képek egy budapesti bölcsöde kerítésénél készültek egy fáról, amelyet nem állíthatott meg a kerítés hideg vasa... és az emberi figyelmetlenség sem!