Magyarnak lenni…
2013. március 24. írta: MammyPress Média

Magyarnak lenni…

Születésemtől fogva azt gondoltam, ez a legegyszerűbb dolog. Sőt: nem is igazán gondolkodtam ezen, hiszen természetes állapotom volt. Magyar nemzetiségű, magyar állampolgár voltam, bár ennek csak néhány idétlen adatlapon kellett hangot adjak.

De magyarul éreztem, gondolkodtam, ez az anyanyelvem, szerintem nem is lehetne másképp! És soha nem is lett ez megkérdőjelezve – egészen mostanáig.

Mert valahogy most mindig belefutok egy-egy olyan kijelentésbe, amellyel nem feltétlen értek egyet, mégis a magyarság kizárólagosságaként aposztrofálják. Afféle „aki magyar, velünk tart” felhívások, csakhogy én többnyire nem érzek késztetést, hogy eleget tegyek ezeknek a felhívásoknak!

Most akkor én nem lennék magyar? Vagy csak nem vagyok elég jó magyar? Egyáltalán: mit jelent ma „magyarnak lenni”?

Számomra – mint már említettem – alapvetően egy természetes állapotot. Amit azért igyekszem most kicsit jobban megfogalmazni, hiszen másképp nem tudom meghatározni a magyarság lényegét önmagam számára.

Nyelvében él a nemzet – mondta a legnagyobb magyarnak kikiáltott Széchenyi. És magyarságtudatom első meghatározása onnan indítható, hogy tanulás helyett az anyatejjel szívtam magamba e csodás, ám de cseppet sem egyszerű nyelvet. Őrzöm is, tisztességgel. Kerülöm a felesleges idegenszavakat, gyermekeimen számon kérem, ha itthon túl sok „szlenget” használnak. Naponta csodálom meg, mily szép és kifejező nyelvünk, és mert a lelket az anyanyelv tudja csak igazán stimulálni: elsősorban magyar versekkel, zenékkel teszem ezt.

Ezáltal egyben fontos dolognak tartom, hogy ismerjem a magyar kultúrát, történelmet, hagyományokat. Az irodalmat mindenképp, hiszen az segít eligazodni, hogy a történelmet – amit ugye: mindig a győztesek írnak – ne tények közléseként, hanem összefüggéseiben láthassam. Mert a történelem ismerete fontos, hogy okulhassunk a múlt hibáiból, hogy a megszerzett tapasztalatokat leszűrhessük és továbbadhassuk utódainknak. Épp ezért az a fajta magyarságtudat, illetve történelem-verzió, amely a „történelem előtti időkre” vezet és mindent onnan eredeztet – egy szép mesevilág lesz csupán számomra. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy csak képzelet, de mert letűnt korokról szól, nem lehet mai életünk meghatározója.

Tetszenek az ősi magyar motívumokkal ékesített ruhák és használati tárgyak, akad is belőlük. De azért veszem őket, mert egyszerűen szépek! És nem azért, hogy hivalkodóan toljam mások elé, jelezve ezzel, hogy én aztán biza’ magyar vagyok! Talán ösztönös, hogy tetszik, talán tényleg csak szép. Talán tényleg a bennem továbbélő ősök késztetnek rá…

Ma azt mondta nekem valaki, hogy ő már őseitől fogva magyar. Tulajdonképp ez volt az a kijelentés, amely ezeket a gondolatokat szülte – hiszen ismét felvetődött bennem: ha én nem így érzek, már nem is vagyok magyar?

Őseink üzenetit és tapasztalatait nagy tiszteletben tartom, azt gondolom: hogy amit mi ösztönnek hívunk, az mind ebből a forrásból ered. És nekem azt súgták az ösztöneim, hogy egy anyának a gyerekei mellett a helye, ahogy ez évszázadokon át hagyomány volt nálunk – hát sok gyerekem lett, és bár volt szakmám, de váltottam egy itthon végezhetőre… Én vártam őket itthon, nem egy lábos a hűtőben. És tanítás után, nem lefekvés előtt…

És azt is súgták az ösztöneim, hogy a külföldi gyógyszergyáraknak nem feltétlen érdeke, hogy én jól érezzem magam, ahogy a távol-keletieknek is csak egy idegen lény vagyok. Ösztöneim sugallatára a népi gyógyászat felé vettem az irányt, és nem is csalódtam: minden betegségből felépültem általa, s gyermekeim sem ismerik még az antibiotikum fogalmát. „Ahova az Isten betegséget teremt, oda gyógyszert is” – nos: eszembe sem jut távoli országok csodanövényeit használni, de nem is nagyon engedem, hogy szép hazánk áldott gyógyfüvei kifogyjanak a polcomról!.

Ha már szép hazám… Tudom, a világnak számtalan csodás helye van – de bevallom, nem nagyon vágyódom, hogy sokszázezer forintért ezeket nézzem, mikor még mindig akad csoda itthon is, melyet még nem fedeztem fel, vagy épp nem mutattam meg gyermekeimnek! (Nos igen, amikor Erdélyben járva nagyszüleik, dédszüleik életének színterét mutatom nekik, akkor Trianon döntése csak egy jogi procedúrává minősül. Nem követelem vissza Erdélyt, mert most is az enyém, az őseim földje, a gyökereim. Táblát cserélhettek, de tőlem és a gyerekeimtől nem vehetik el!)

És igen, a forint, ami ezt az egészet keresztbe húzza! A hatalom és a vagyon, amiket „odafenn” úgy osztanak, hogy idelenn a magyarság-tudat már ne összetartó-, hanem megosztó erő legyen!

Kezdve azzal, hogy hiába tudom, a magyar termékek vásárlásával hazai vállalkozásokat támogatok, és nem a multik zsebét tömöm: ha ötszáz forintból kell vásároljak, akkor nem tudom azt nézni, hol gyártották a kenyeret, tejet – azt kell nézzem, hogy beleférjen, mert a gyerekeknek szüksége van rá! És ha napi nyolc (tíz, tizenkét) óra munka mellett is ez felmerülő probléma, akkor – legyen az születéstől, vagy ősöktől datálva, de – szép lassan eltűnik az igény, hogy magyarnak érezzük magunkat, és beérjük azzal, ha embernek, a társadalom, és legfőképp a család hasznos tagjának érezhetjük magunkat. Ha van munkánk egyáltalán, amiből el tudjuk tartani őket, és azért kapunk annyi pénzt, hogy legalább a fennmaradásukat biztosítsuk – ez mára egy sokkal fontosabb, és nehezebb cél lett, mint hogy arra ügyeljünk, mit is jelent magyarnak lenni…

És ez sajnos egyre több embernek jelenti a hétköznapok valóságát, miközben naponta szembesülünk magyarságukkal kérkedő, másságot el nem tűrő nézetekkel, és olyan politikusok vezetik év(tized)ek óta az országot, akik mellett embernek maradni – nem egyszerű feladat! De hiába próbálnánk külföldön szerencsét, ott nem csak idegenek lennénk egy életen át, de lassan már azt is elérik, hogy a magyar jelző egyben megvetést jelentsen!

Én azért nem adom fel! Bár itthon, a szülőföldemen élek, ahogy élek – próbálom átadni utódaimnak mindazt, mit felcsipegettem életem során. Gyermekeim között akad sportoló is, aki a jól csengő külföldi lehetőségek helyett is inkább büszkén ölti magára a válogatott melegítőt – és egy pillanatra azt érzem olyankor: valamit jól csináltam!

És hiába kaptam meg hivatalos helyen is, hogy ha nem tetszik, álljak odébb – én már valószínűleg itt halok meg. Remélem, még emlékszem majd rá, hogy magyarként születtem és ezzel a tudattal hunyom le szemem… de minden erőmmel azon leszek, hogy emberként! Mert:
"Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben:
Ember lenni mindég, minden körülményben."

 

Utóirat: Mindezek csak egy szomorú magyar ember gondolatai… Nem várom el, hogy egyetérts! Tiszteletbe tartom, ha másképp látod a világot – csupán annyit kérek cserébe: én is hadd döntsem el szabadon, milyennek látom a világot!

A bejegyzés trackback címe:

https://mammypress.blog.hu/api/trackback/id/tr306387027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

60145 2013.03.24. 20:43:38

Töröltél, vagy elfelejtettem a Rendben-re kattintani? Olyan jó és szép az írásod, hogy megismétlem: egyetértek, gratulálok! (S megint hozzáfűzöm, hogy az a bizonyos hivatalos ember annak a "magyar" milliárdosnak címezte az el lehet menni lehetőségét, aki a magyarsággal bizniszelőket pénzeli.)

210560 2013.03.24. 20:58:46

Kicsit elszomorodtam. Nem csupán a mondanivaló miatt. Én itt ezen a felületen már annyiszor megfogalmaztam ezt, idézve a szép és igaz utolsó idézetet is. Hasonlatokkal, szimbólumokkal vallottam magyarnak magam, nem félve attól, hogy közben a másságot is maximálisan tisztelem. Talán a régiek még emlékeznek "fehér gorillás" képes "magyarázóm"-ra... Szóval ne gondold, hogy most öncéllal felsoroltam, mit és hányszor írtam szinte szóról szóra. Egyszerűen az bánt, hogy mindig és folyamatosan aktuális :(

275456 2013.03.24. 21:20:50

Kedves Atlasz! A szólásszabadság - mint a rendszerváltás kevés valós produktumának egyike - nagy híveként kizárólag spam-et törlök! :) Köszönöm, bár a "hivatalos" alatt én nem a korábbi miniszterelnököt értem - én ezt hivatalos intézményben kaptam meg, 1998-ban, amikor a marosvásárhelyi születésű férjem papírjait akartuk elintézni, akkor még "csak" három gyerekkel az oldalunkon. Amikor sérelmeztünk egy eljárást - igen komoly jövedelem után fizettük a járulékot, ehhez képest méregdrága orvosi igazoláshoz kötötték, hogy a férjem tartózkodási engedélyt kapjon a családjához - az előadó a képünkbe vágta, hogy ha nem tetszik, el lehet menni, nekünk ugyanannyiba telik oda áttelepülni! Hát - néha azt gondolom, talán jobban jártunk volna, de Budapesten születtem, a világ egyik legszebb városában, és bár imádom Erdélyt, második hazám - de csak a második! :)

275456 2013.03.24. 21:31:16

Kedves Fannyvár! Bennem sem új keletűek a gondolatok - épp csak most foglaltam össze... mert nem tudnak feledésbe merülni! Szerettem volna, ha az egész okafogyottá válik, és számomra megint egyszerűen természetes állapot lesz mindenkinek a származása. És legfőképp azt reméltem, hogy legalább én nem kérdőjelezem meg magamat... de lassan itt tartunk: annyiszor lettem kívülálló, és annyiszor szorult háttérbe, hogy emlékeztetnem kell magamat: igenis magyar vagyok. És ez nem érdem, vagy átok, hanem adottság. Ettől még nem leszek se jobb, se rosszabb... se magyarabb!

60145 2013.03.25. 06:35:50

3. Mammy A korlátolt hülyeség nem nemzetfüggő! Kösz a kiegészítést.

284075 2013.03.25. 16:59:48

...egyetértek! Tán épp azért, mert nem várod el... Poénnak tűnik a második mondatom, de nem csak annak szántam: szerettem töprengésedet...