Mindenkinek érdeme szerint
2012. június 25. írta: MammyPress Média

Mindenkinek érdeme szerint

 

Szép gondolat! Engem elsőként az érdekelne, hogy ki is az a Mindenki? Én például beletartozom-e ebbe a nehezen definiálható csoportba? – már csak a miheztartás végett is… Mert azt már rég tudom, hogy polgár – az nem vagyok! Ehhez kevés a tisztes polgári lét és öntudat, szükségeltetett hozzá, hogy az ember csatlakozzon valamely polgári körhöz. Én nem tettem – tehát érthető, ha neves politikusaink polgárokhoz intézett szavai engem elkerültek. Most azt hallgatom, hogy „mi magyarok, úgy döntöttünk…” – és mert én ennek a döntésnek sem voltam részese, így úgy tűnik, már magyar sem vagyok! (Mi több: a konzultációból is sorra kimaradok! Bár politikai identitásunk szigorúan bizalmas, én „véletlenül” mindig lemaradok ezekről a levélkékről!) Ha a bűvös körbe való tartozás feltétele, hogy saját gondolatoktól mentesen, egyetértően bólogassak, akkor nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán részesülni ebben a megtisztelésben! Egyébként is megszoktam már, hogy sehova sem tartozom: négy gyermek édesanyjaként még nagycsaládosnak sem mondhatom magam, mert nem léptem be a Nagycsaládosok Országos Egyesületébe – akikkel egyébként semmi bajom, csak épp belvárosi lakosként csupán egyetlen dologba lépek bele, de abba rendszeresen! Igaz, nem szívesen, mert büdös lesz a cipőm.
Tehát önmagam meghatározása lássuk be: nem kis nehézségekbe ütközik mostanában… de azért megküzdöm a feladattal! Csak ez a „mindenki” dolog aggaszt kicsinykét… Mert itt vannak például ezek a fránya törvények, amelyek ugye: mindenkire egyformán vonatkoznak! Meg az a szép könyv, amit mostanság az érettségizőknek osztanak: leánykori néven Alkotmány volt, most a törvények alapját képezi. Alaptörvény, mindenkinek! Na, ez megint félreérthető, hiszen azt gondoltam, akkor rám is. De nemcsak olyan dolgokat jelent ki már az elején, amivel én időnként nem tudok maradéktalanul azonosulni (például a kereszténységgel kapcsolatosan), de az a tapasztalatom, hogy köze nincs a hétköznapok valóságához! Pedig mennyi mindenhez lenne joga azoknak, akik beletartoznak ebbe a „mindenkibe”! Szabad vélemény, egészség, otthon… És persze a már emlegetett törvény előtti egyenlőség!
Hogy mostanában – mióta ez utóbbit már nem csak az idegen megszállók által ránk kényszerített Alkotmány, hanem az Alaptörvény is biztosítja – hányszor cáfolt erre rá az élet? Azt hiszem, könyvet adhatnék ki a sztorikból – bár kétlem, hogy az a könyv megjelenhetne… Mert ugye a sajtó- és véleményszabadság is csak Mindenkire vonatkozik! A többiek örüljenek, ha még marad olyan fórum, ahol megszólalhatnak.
De boncolgassuk még kicsinykét ezt az Alaptörvényt: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” – írja a passzus… Helyes! Aki ártott az emberiségnek – az lakoljon! Ha a magyaroknak, akkor különösen! Abcúg! No de kikről beszélünk konkrétan? Mert ugye: volt itt pár kemény időszak a múlt században, amikor magyar vájta a magyar szemét… Most mégis úgy tűnik: az egyiknek lehet, a másiknak nem! Akikről azt tanultuk korábban, hogy döntéseikkel hozzájárultak országunk háborús „eredményeihez”, hogy miattuk álltunk rosszkor, rossz helyen, hogy nekik köszönhetően vesztettük el az ország kétharmadát (ez a kétharmad… lám, még mindig kísért!), hogy emberek százezrei haltak meg miattuk – nekik most szobrot állítunk. Akikről anno azt tanították, hogy hősök, róluk is kiderült, néha csak közönséges gazemberek. Aki csak egy kicsit is közreműködött – akár csak azért, mert hitt valamiben, amiben mellékesen kötelező volt hinni – egy rendszerben, ami nem volt jó, és szintén emberek ezreinek életéért felelős, de létrejötte a korábbi bűnö(sö)k érdeme is, nos, nekik nem jár bűnbocsánat! De még az utódaiknak sem! Akkor sem, ha csak annyi a bűnük, hogy végezték a munkájukat. Kivétel persze, ha rendszerváltás után(!) fennhangon hirdették, mennyire nem értettek egyet – és esetleg kortól függetlenül beültek a fiatalok közé. Na, ők például olyan „mindenkik”, akikre nem vonatkozik a „Tagadjuk az elévülését” passzus, mi több: ők ma kitüntetéseket vehetnek át… És apai bűnökért is van olyan „mindenki”, aki nyert már bűnbocsánatot, de csak ha megfelelő körökhöz tartozott.
Érdekes fogalom ez a „mindenki”, és minél inkább próbálom megfejteni, annál jobban belebonyolódom! Már épp kezdtem azt hinni, hogy „mindenki” szerint rendben van itt minden, csak én reagálom túl a dolgokat. De azt látom, hogy általam tisztelt emberek, akik igyekeztek mostanáig kerülni a politika mocskát, és csak a művészetüknek, a tudományuknak vagy épp a családjuknak éltek – most ők is sorra próbálják tudtára adni az embereknek: valami nincs itt rendben, kérem szépen!
A sok helyen megkérdőjelezett, ámde mégiscsak Nobel-díjas Elie Wiesel például odáig ment, hogy visszaküldte a Magyar Állam által részére adományozott magas kitüntetést, mert mint azt mellé üzente: „Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők.”
Valóban veszélyes vizekre téved, aki tizenéves, identitásukat épp kereső fiataloknak olyan műveket tesz kötelezővé, amelyből egy nép, nemzet, csoport felsőbbrendűsége olvasható ki. Egyszerűen azért, mert ez a korosztály a legfogékonyabb arra, hogy a szélsőségek iránt lelkesedjenek, de tapasztalat és egyéb ismeretek hiányában átgondolni még nem tudják nézeteiket, és még képtelenek felmérni tetteik következményét.
A magam részéről – tiszteletbeli erdélyinek is kikiáltva – szeretem azokat a műveket, amelyek az erdélyi emberek hétköznapjait, életét, természettel megküzdött harcait, hagyományait foglalja magába. És mindenek felett tisztelem magát az embert! Vagyis, ha például Nyírő Józsefet, mint írót – tiszteletben tartva végakaratát – újratemetik az általa szeretett földben, minden csinnadratta és politikai mellébeszélés nélkül, az részemről természetes, és elfogadható lett volna. Még akkor is, ha például Radnóti egy leveléből az derül ki, hogy nem szándékozik egy ilyen ember művét a polcán tartania… Leveléből az is kiderül, erre meg is volt minden oka – és sajnos az élete, vagy inkább a halála őt igazolta. Ehhez képest fergeteges poén volt valaki részéről, hogy pont egy róla elnevezett kulturális intézményben emlékezzenek meg Nyírőről. De hát ő nem „mindenki”, hanem Valaki! „Oly korban éltem én e földön / mikor az ember úgy elaljasult…” – cseng a fülemben a Töredék egy töredéke, s azon gondolkodom, változott-e valami a korban… És egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak a neve, a vezére, és az eszközök! Ma nem szednek le körmöt, csak adóhivatalba visznek, és nem akasztanak fel, de elérik, hogy magunk vegyük meg a kötelet!
Elie Wiesel akciója talán még követőkre is akadna – de lássuk be: a magyar jövedelmek és nyugdíjak mellett a kitüntettek többsége egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a gesztust – ám Kövér válasza feleslegessé is teszi. „…az alkotó emberek megítélésében mindig is az alkotás az elsődleges, és a megítélés során nem használható kettős mérce.” – olvasom a levelet. Hát persze! Még egyet is értek vele… Mindenkit a tettei alapján ítéljünk meg! Csak épp…
Azon gondolkodom, hogy ha egy olimpiai bajnok közlekedési balesetet okoz (vagy akár valami törvénytelenséget csinál), akkor elveszíti az államtól kapott járadékát, mert méltatlanná válik arra. Hiszen ő példakép, közszereplő, és bár tettétől függetlenül az olimpiai eredménye, sem az abba belefektetett munka értéke nem változik meg, még csak megítélésében sem – hiszen az aranyérem az aranyérem, bármelyik oldalról is nézzük – de alkalmatlan és méltatlan lesz arra, hogy az emberek, az ifjúság felnézzen rá, példaképként fogadják.
Ha nincs kettős mérce, akkor ez a többi közszereplőre miért nem vonatkozik? És hol húzzuk meg a határt? Egyáltalán: ki az, aki megmondhatja, hogy ki melyik körbe tartozik? És az utókornak jogában áll-e ezt felülvéleményeznie majd?
Hát ezért szeretném megtudni, hogy ki a fenéről beszélünk, ha azt mondjuk: mindenki! De minél inkább gondolkodom, annál kevésbé tudom meghatározni azt a kört, akire vonatkozik. Csakhogy én nem adom fel! Addig is azonban, míg dűlőre jutok magammal e kérdésben maradok tisztelettel:
Mammy – a senki!

Szép gondolat! Engem elsőként az érdekelne, hogy ki is az a Mindenki? Én például beletartozom-e ebbe a nehezen definiálható csoportba? – már csak a miheztartás végett is… Mert azt már rég tudom, hogy polgár – az nem vagyok! Ehhez kevés a tisztes polgári lét és öntudat, szükségeltetett hozzá, hogy az ember csatlakozzon valamely polgári körhöz. Én nem tettem – tehát érthető, ha neves politikusaink polgárokhoz intézett szavai engem elkerültek. Most azt hallgatom, hogy „mi magyarok, úgy döntöttünk…” – és mert én ennek a döntésnek sem voltam részese, így úgy tűnik, már magyar sem vagyok! (Mi több: a konzultációból is sorra kimaradok! Bár politikai identitásunk szigorúan bizalmas, én „véletlenül” mindig lemaradok ezekről a levélkékről!) Ha a bűvös körbe való tartozás feltétele, hogy saját gondolatoktól mentesen, egyetértően bólogassak, akkor nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán részesülni ebben a megtisztelésben! Egyébként is megszoktam már, hogy sehova sem tartozom: négy gyermek édesanyjaként még nagycsaládosnak sem mondhatom magam, mert nem léptem be a Nagycsaládosok Országos Egyesületébe – akikkel egyébként semmi bajom, csak épp belvárosi lakosként csupán egyetlen dologba lépek bele, de abba rendszeresen! Igaz, nem szívesen, mert büdös lesz a cipőm.

Tehát önmagam meghatározása lássuk be: nem kis nehézségekbe ütközik mostanában… de azért megküzdöm a feladattal! Csak ez a „mindenki” dolog aggaszt kicsinykét… Mert itt vannak például ezek a fránya törvények, amelyek ugye: mindenkire egyformán vonatkoznak! Meg az a szép könyv, amit mostanság az érettségizőknek osztanak: leánykori néven Alkotmány volt, most a törvények alapját képezi. Alaptörvény, mindenkinek! Na, ez megint félreérthető, hiszen azt gondoltam, akkor rám is. De nemcsak olyan dolgokat jelent ki már az elején, amivel én időnként nem tudok maradéktalanul azonosulni (például a kereszténységgel kapcsolatosan), de az a tapasztalatom, hogy köze nincs a hétköznapok valóságához! Pedig mennyi mindenhez lenne joga azoknak, akik beletartoznak ebbe a „mindenkibe”! Szabad vélemény, egészség, otthon… És persze a már emlegetett törvény előtti egyenlőség!

Hogy mostanában – mióta ez utóbbit már nem csak az idegen megszállók által ránk kényszerített Alkotmány, hanem az Alaptörvény is biztosítja – hányszor cáfolt erre rá az élet? Azt hiszem, könyvet adhatnék ki a sztorikból – bár kétlem, hogy az a könyv megjelenhetne… Mert ugye a sajtó- és véleményszabadság is csak Mindenkire vonatkozik! A többiek örüljenek, ha még marad olyan fórum, ahol megszólalhatnak.

De boncolgassuk még kicsinykét ezt az Alaptörvényt: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” – írja a passzus… Helyes! Aki ártott az emberiségnek – az lakoljon! Ha a magyaroknak, akkor különösen! Abcúg! No de kikről beszélünk konkrétan? Mert ugye: volt itt pár kemény időszak a múlt században, amikor magyar vájta a magyar szemét… Most mégis úgy tűnik: az egyiknek lehet, a másiknak nem! Akikről azt tanultuk korábban, hogy döntéseikkel hozzájárultak országunk háborús „eredményeihez”, hogy miattuk álltunk rosszkor, rossz helyen, hogy nekik köszönhetően vesztettük el az ország kétharmadát (ez a kétharmad… lám, még mindig kísért!), hogy emberek százezrei haltak meg miattuk – nekik most szobrot állítunk. Akikről anno azt tanították, hogy hősök, róluk is kiderült, néha csak közönséges gazemberek. Aki csak egy kicsit is közreműködött – akár csak azért, mert hitt valamiben, amiben mellékesen kötelező volt hinni – egy rendszerben, ami nem volt jó, és szintén emberek ezreinek életéért felelős, de létrejötte a korábbi bűnö(sö)k érdeme is, nos, nekik nem jár bűnbocsánat! De még az utódaiknak sem! Akkor sem, ha csak annyi a bűnük, hogy végezték a munkájukat. Kivétel persze, ha rendszerváltás után(!) fennhangon hirdették, mennyire nem értettek egyet – és esetleg kortól függetlenül beültek a fiatalok közé. Na, ők például olyan „mindenkik”, akikre nem vonatkozik a „Tagadjuk az elévülését” passzus, mi több: ők ma kitüntetéseket vehetnek át… És apai bűnökért is van olyan „mindenki”, aki nyert már bűnbocsánatot, de csak ha megfelelő körökhöz tartozott.

Érdekes fogalom ez a „mindenki”, és minél inkább próbálom megfejteni, annál jobban belebonyolódom! Már épp kezdtem azt hinni, hogy „mindenki” szerint rendben van itt minden, csak én reagálom túl a dolgokat. De azt látom, hogy általam tisztelt emberek, akik igyekeztek mostanáig kerülni a politika mocskát, és csak a művészetüknek, a tudományuknak vagy épp a családjuknak éltek – most ők is sorra próbálják tudtára adni az embereknek: valami nincs itt rendben, kérem szépen!

A sok helyen megkérdőjelezett, ámde mégiscsak Nobel-díjas Elie Wiesel például odáig ment, hogy visszaküldte a Magyar Állam által részére adományozott magas kitüntetést, mert mint azt mellé üzente: „Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők.”

Valóban veszélyes vizekre téved, aki tizenéves, identitásukat épp kereső fiataloknak olyan műveket tesz kötelezővé, amelyből egy nép, nemzet, csoport felsőbbrendűsége olvasható ki. Egyszerűen azért, mert ez a korosztály a legfogékonyabb arra, hogy a szélsőségek iránt lelkesedjenek, de tapasztalat és egyéb ismeretek hiányában átgondolni még nem tudják nézeteiket, és még képtelenek felmérni tetteik következményét.

A magam részéről – tiszteletbeli erdélyinek is kikiáltva – szeretem azokat a műveket, amelyek az erdélyi emberek hétköznapjait, életét, természettel megküzdött harcait, hagyományait foglalja magába. És mindenek felett tisztelem magát az embert! Vagyis, ha például Nyírő Józsefet, mint írót – tiszteletben tartva végakaratát – újratemetik az általa szeretett földben, minden csinnadratta és politikai mellébeszélés nélkül, az részemről természetes, és elfogadható lett volna. Még akkor is, ha például Radnóti egy leveléből az derül ki, hogy nem szándékozik egy ilyen ember művét a polcán tartania… Leveléből az is kiderül, erre meg is volt minden oka – és sajnos az élete, vagy inkább a halála őt igazolta. Ehhez képest fergeteges poén volt valaki részéről, hogy pont egy róla elnevezett kulturális intézményben emlékezzenek meg Nyírőről. De hát ő nem „mindenki”, hanem Valaki! „Oly korban éltem én e földön / mikor az ember úgy elaljasult…” – cseng a fülemben a Töredék egy töredéke, s azon gondolkodom, változott-e valami a korban… És egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak a neve, a vezére, és az eszközök! Ma nem szednek le körmöt, csak adóhivatalba visznek, és nem akasztanak fel, de elérik, hogy magunk vegyük meg a kötelet!

Elie Wiesel akciója talán még követőkre is akadna – de lássuk be: a magyar jövedelmek és nyugdíjak mellett a kitüntettek többsége egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a gesztust – ám Kövér válasza feleslegessé is teszi. „…az alkotó emberek megítélésében mindig is az alkotás az elsődleges, és a megítélés során nem használható kettős mérce.” – olvasom a levelet. Hát persze! Még egyet is értek vele… Mindenkit a tettei alapján ítéljünk meg! Csak épp…

Azon gondolkodom, hogy ha egy olimpiai bajnok közlekedési balesetet okoz (vagy akár valami törvénytelenséget csinál), akkor elveszíti az államtól kapott járadékát, mert méltatlanná válik arra. Hiszen ő példakép, közszereplő, és bár tettétől függetlenül az olimpiai eredménye, sem az abba belefektetett munka értéke nem változik meg, még csak megítélésében sem – hiszen az aranyérem az aranyérem, bármelyik oldalról is nézzük – de alkalmatlan és méltatlan lesz arra, hogy az emberek, az ifjúság felnézzen rá, példaképként fogadják.

Ha nincs kettős mérce, akkor ez a többi közszereplőre miért nem vonatkozik? És hol húzzuk meg a határt? Egyáltalán: ki az, aki megmondhatja, hogy ki melyik körbe tartozik? És az utókornak jogában áll-e ezt felülvéleményeznie majd?

Hát ezért szeretném megtudni, hogy ki a fenéről beszélünk, ha azt mondjuk: mindenki! De minél inkább gondolkodom, annál kevésbé tudom meghatározni azt a kört, akire vonatkozik. Csakhogy én nem adom fel! Addig is azonban, míg dűlőre jutok magammal e kérdésben maradok tisztelettel:

Mammy – a senki!

 


Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mammypress.blog.hu/api/trackback/id/tr246386989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

58395 2012.06.26. 05:21:45

Lehet, hogy a "mindenki" csak egy fedőszó, amit azért használnak, hogy élét vegyék annak a kifejezésnek, hogy "árja"....??? Úgy látszik a kétharmad sem akar ajtóstul rontani a "házba"... Ebben a helyzetben, mivel én sem akarok mindenki lenni, én besorolom magamat, (függetlenül a trendektől) az "akárki" vagy "bárki" kategóriába.... Kiváló írás, gratula...

275456 2012.06.26. 12:03:47

Köszönöm, Kokó!