Tanulni, tanulni, tanulni - az élet egyik legnagyobb bölcsessége számomra! Nem azért, mert Lenin bácsi erre biztatott, hanem mert elég hamar felismertem, hogy a megszerzett tudás, tapasztalat az egyetlen olyan kincsünk, amiből bármikor építkezni, alkotni lehet, miközben senki nem veheti el tőlünk!

Tanulni, tanulni, tanulni - a Lenini elvet álmunkból felébredve is fújni kellett, miközben az értelmének keresése egyetlen pillanatra sem volt feladat. Elfogadtuk, mert ezt mondták! Sok dologgal volt ez így… Engedelmeskedtünk a felsőbb/központi akaratnak: tanultunk! Mert úgy tudtuk, ez így helyes! És mert kötelező volt. Ebből kifolyólag leginkább csak magoltunk, magunk sem a hasznos tudásra, hanem a túljutásra összpontosítva... Ha valamit mégis nagyon megtanultunk, az pont az volt, hogy a kötelezőt teljesíteni kell! Meg hogy nem lógunk ki a sorból! Na jó, volt, aki már akkor is kilógott, de az egy másik történet… és mi legfeljebb egy-egy pillanatra néztük irigykedve a Wranglerjét, vagy az Adidasát, gyorsan megállapítottuk, hogy milyen jó lehet neki - és mentünk tovább a Lenini úton: tettük a dolgunkat, mert kellett! Tanultunk, dolgoztunk, építettünk! Nem magunknak: a jövőnek, a pártnak, az országnak… És nem feltétlenül tettekben, leginkább csak szóban!

Közben egy dolgot biztos, hogy nem tanultunk meg: a szabadságot! Az önrendelkezés szikrája is ki lett irtva belőlünk! Az “akarok” szót máig is úgy kezelik, mint az ördög a szentelt vizet! Akarni bűn... illetlenség! Naná, hisz az teremt, az előre visz!

Márpedig én akarok! Akarom a szabadságot! Akarom, hogy én dönthessek a sorsom felett! Nem biztos, hogy másként döntök majd, mint a nagy átlag, de akarom, hogy ez is az én döntésem legyen!

Csakhogy nekem szerencsém volt! Egyedül voltam, pici koromtól. Kilógtam a sorból. Szürke kis egérként nem foglalkoztak velem, senkinek se számítottam - ezzel lehetőséget kaptam, hogy felépítsem a saját világomat. És ebbe nem ők mondták meg, mit kell tegyek, mondjak, gondoljak, hanem én, saját magamnak! Megteremtve ezáltal a gondolkodás szabadságát akkor, amikor még álmodni sem mert senki arról, hogy itt lesz valaha is másképp, de mert gondolkodni sem volt már divat (a gondolataiknak hangot adók jelentős része börtönben, kivégezve, disszidálva - ki merné kockáztatni az önállóságot?!?), igényünk sem igazán volt már arra, hogy másképp éljünk!

Aztán egyszercsak a nyakunkba szakadt! Azt mondták: rendszert váltunk, és mostantól minden más lesz! Sok dolog megváltozott, nem vitás… A gyárak-földek-bányák már nem a dolgozó nép kezében vannak, mint azt tanultuk, így apránkénti hazahordása innentől kezdve lopásnak számított, míg az adott intézményt egyben ellopva privatizációnak neveztük. És megteremtődött a dolgozó nép társadalommá válása: kialakultak a különböző rétegek az újgazdag sznoboktól a panelproliig, a munkanélkülitől a vállalkozóig. Csak egy dolgot nem tanultak meg továbbra sem: hogy gondolkodni kell! Hogy ne fentről mondják meg, milyen a világ körülöttünk, hanem mindenki fedezze fel magának és alkossa meg a saját véleményét! Hogy lássunk is, ne csak nézzünk...

És a mindenkori hatalom ezt elég jól felismerve fordította ellenünk: olyan értékrendszert teremtett számunkra, ahol a munkának és a tudásnak nincs becsülete, a szenzációs teljesítmények pedig a média pillanathőseire korlátozódnak. Vagy esetleg egy jó kapcsolatra...

Az “átkosban” megtanultunk egyszerre lépni, amihez figyelni kellett a másikra, másképp nem lehetett “igazodni”! Ez megmaradt: a szomszédot - akihez régen át lehetett menni egy kávéra, de akinek mára a nevét se tudjuk - most is figyeljük, mert túl kell licitálni autóban, cserépben, vakolatban, bármiben, hogy látszódjon: többek, jobbak és okosabbak vagyunk! A rendszerváltás óta már nem csak megnézzük a padtárs Adidasát, hanem tökéletesen tisztába vagyunk vele, hogy nekünk egy sokkal jobb Adidas jár! Alanyi jogon...

Ez lett a mi speciális szabadságunk, és a jog, hogy szabadon választhatjuk, ki tartja az agymosásunkat, gondolkodás helyett. Mert ne legyenek illúzióink: a szabadság hídjára mindkét irányból behajtani tilos! Mindegy, ki van hatalmon... Ez a tudatállapot, és a közösséget felváltó egyéni öntudat lett az új trend, amibe tökéletesen belefér, hogy nekem mostantól mindenhez van jogom, de ezek csak rám érvényesek: a másik jogának tiszteltbe tartása már nem fér bele, ahogy az sem, hogy a jogok mellé kötelezettségek is tartoznak…

Lassan már az óvodában ránk erőltetik a kötelező tudást, de legkésőbb az iskolában megutáltatnak minden olyan törekvést, ami más látásmódra, más értékrendhez vezet! Az iskola nem arra való, hogy felfedezzük, megismerjük a világot, hanem hogy megtanuljuk elfogadni a kész sémákat, és hogy az egyéniség szikráját is kiirtsák belőlünk! Az így kapott massza ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy megmondják neki, hova kell húzni az X-et, és mire kell költse a pénzét… A cél pedig csupán ennyi!

Oktatási rendszert, tantervet számon kérni... lehet, de felesleges! Jó ez így mindenkinek! Végül is lássuk be: ezt a világot sokkal kellemesebb úgy megélni, ha nem érdekelnek a miértek, ha nem látjuk át az okokat és okozatokat, ha fel sem merül bennünk, hogy lehetne ezt másképp is csinálni!

Gondolkodni, akarni, csinálni! Vagy legalább: Tanulni, tanulni, tanulni… Ha mást nem: a hibákból okulni… A saját sorsunkat kezünkbe venni… Tenni valamit a holnapért… Érzelmeket és értelmet keresni egy beteg világban… Kinek kell ez?

Azért remélem: talán vagyunk még néhányan!